Visszatekintés: A 2018 szeptember - 2019 január közötti időszakot Kínában, azon belül pedig Sanghajban töltöttem ösztöndíjasként, ezért a tavalyi karácsonyt kint ünnepeltem életemben először távol a családomtól. Most elmesélem nektek, milyen is volt a világ másik oldalán egy olyan helyen tölteni az ünnepet, ahol hivatalosan nem is ünneplik, de  mégis szinte teljesen karácsonyi hangulatba lehetett kerülni.

Akik már követték korábban is a blogomat, tudják, hogy először 2017 - ben próbáltam kijutni ösztöndíjjal Kínába, csak akkor végül nem kaptam meg a lehetőséget. A 2016 - os karácsony, amikor azt hittem, hogy jövőre nem leszek itthon a családommal eléggé érezelemmel teli volt olyan szempontból, hogy kicsit szomorkásan telt,  szinte sírni tudtam volna (lehet sírtam is), hogy jövőre nem leszek itthon…, de ugye másképp alakult, mivel nem nyertem el akkor az ösztöndíjat, ezért itthon voltam.
Ezután teljesen másképp álltam a 2018-as karácsonyhoz. Teljesen felkészültem rá, hogy lesz most egy olyan év, amikor távol leszek, de igazából utána nem sokára jövök is haza és együtt tudunk majd lenni. Persze ott volt bennem az is, hogy próbáltam elég lazán venni a karácsonyt, ne legyen az, hogy nagyon honvágyam legyen, ami végül nem is igazán volt, de ehhez nagyon sok minden hozzájárult.

Az ember azt hinné, hogy ha egy nemzet nem ünnepli hivatalosan a karácsonyt, nincs is karácsonyi hangulat. Igazából már a kínai embereknek is olyan a karácsony, mint például nálunk egyre több embernek a halloween.
Mikor szeptemberben megérkeztünk, már akkor az egyetemen láttunk pár karácsonyi dekort, úgy voltak vele inkább le se szedik, maradhat az jövőre is…
A plázák már novemberben teljes pompában álltak, világító fények kívül-belül, karácsonyfa, külső dekorációk, nem volt hiány semmiből.
Sőt…. még egy karácsonyi vásárba is eljutottunk. Igaz, hogy elég kis helyen rendezték, de volt forralt bor és más finomságokat is lehetett találni. Mondjuk a karácsonyi zenével hadilábon álltak, valamiért azt hitték, hogy teljesen rendben van, ha ’70 - es ’80 - as évek zenéit játszanak, mint például Madonna és társai… Majd, amikor már záróra előtt majdnem indultunk haza, sőt már el is indultunk, meghallottuk az “All I Want For Christmas Is You- t”, ami már egy ikonikus karácsonyi dal és számomra megunhatatlan. Gyorsan vissza is mentünk két kis ház között, hogy legalább egy darab karácsonyi számot hallhassunk ilyen karácsonyi dekorban és hangulatban. Hamar kiderült. hogy az utolsó három számra tartogatták az igazi dalokat, hiszen még a Last Christmas-t (másik ikonikus dal) is sikerült lejátszaniuk utolsóként -  Wuhuu. 

December 23-án Rékával és a két lengyel barátnőnkkel Agataval és Aniaval elmentünk az egyik kedvenc koreai éttermünkbe - ami az egyetemem mellett volt -  egy ünnepi ebédre, mivel a másnapi karácsonyozáson Ania nem volt velünk, ő az egyik olasz barátnőjénél ünnepelt Hangzhouban. Készültünk egymással egy kis ajándékkal is. Én alapból szeretek személyesebb ajándékot adni és szerencsére még időben kitaláltam, hogy  a lányoknak is jó lenne készülni valamivel. Utána néztem, hogy a TaoBao-n (hasonló, mint az AliExpress és Ebay rendelős oldalak csak Kínán belül) tudok fotóskönyvet csináltatni, így Rékának csináltam egy képválogatást a kínai életünkről, Agatanak és Anianak pedig egy mágnest csináltattam, amiben egy közös fotó volt négyünkről, nagyon örültek neki. Aniatól mind hárman kaptunk egy kis karácsonyi fejdíszt, ami 24-e este és egész nap 25-én rajtunk volt, ezzel is megteremtve a karácsonyi hangulatunkat… :D

December 24-én életem első karácsonya volt, amikor is iskolába kellett mennem. Nem fogok hazudni, extra fura érzés volt ott ülni és tanulni az újabb kínai szavakat. Már korábbi bejegyzésben említettem, mikor az egyetemről meséltem, hogy nagyon kedves és jófej tanáraink voltak. Oly annyira, hogy már az előző héten a tanárnőink leszervezték, hogy karácsony napján az órák után elmegyünk együtt ebédelni az osztállyal, valamint  jelezték, hogy készüljünk ajándékkal is, mert meg fogjuk egymást ajándékozni. Az izgalmas az volt benne, hogy nem húztuk ki előre a neveket, úgy kellett megvenni az ajándékot, hogy nem tudtuk ki fogja megkapni. Kicsit izgultam, mert végül egy rózsaszín naplót és egy tollat vettem és féltem, ha végül fiú fogja kapni, mit fog szólni…, de a lehető legjobban alakult. Az ajándékozás végére ketten maradtunk az egyik thai lány osztálytársammal Mild-dal, aki amikor meglátta, hogy én maradtam nagyon megörült. Rögtön mondta, hogy az ajándéka tökéletes lesz számomra… és tényleg az is volt, hiszen egy egyszer használatos filmes fényképezőt kaptam (ilyen ajándékra egyáltalán nem számítottam), de szerencsére én is jól választottam, mert nagyon szeret naplót írni és így nagyon örült az ajándékának. :)

Az ebéd után úgy döntöttem, hogy biciklivel megyek vissza az egyetemre, úgy gyorsabb mintha metróznék, meg az idő is kellemes volt és amúgy is úgy rákattantam a bicózásra, hogy ahova tudtam az utolsó pár hétben már azzal mentem.
Szentestére a magyar osztálytársam, Virág áthívott magához minket: Rékát, Agatat és engem. Igazából mikor feljött ez a lehetőség, mint karácsonyozás nagyon megörültem neki, hogy egy otthonos környezetben, nyugalomban, házi főzttel tudnánk ünnepelni a karácsonyt. Kicsit nehezen képzeltem el, hogy elmegyünk egy étterembe, eszünk, utána meg mindenki megy vissza a kollégiumba. Virág nagyon finom sajtos húst sütött krumpli pürével (ami alapból nagy kedvencem), mi meg a lányokkal vittünk egy kis süteményt az Ikeából :D. Vacsora közben karácsonyi dalok szóltak, majd Agata megmutatta nekünk, ők Lengyelországban milyen dalokat szoktak hallgatni, utána megajándékoztuk egymást és megnéztük az Igazából szerelmet (ami egy újabb kihagyhatatlan dolog a karácsonyaimból).
Taxival mentünk haza. A taxis bácsi nagyon aranyos volt, kicsit beszélgettünk vele, majd mondtuk neki, hogy ma van karácsony és nem lenne-e baj, ha útközben karácsonyi dalokat hallgatnánk. Annyira jó fej volt, hogy rögtön mondta, csatlakozzak fel a kocsi bluetooth rendszerére és így jó hangosan hallgathattuk és énekelhettük a kedvenc dalainkat a sofőr örömére.

Olyan este 11 körül értem haza a kollégiumba és a családdal már meg volt beszélve előre, hogy majd akkor Skypeolunk és kibontjuk az ajándékokat. A bátyám, Marci december elején kijött meglátogatni és hozott egy kis csomagot, amit csak karácsony este nyithattam ki. Ebben a csomagban volt egy videó, amit a barátaim készítettek nekem, mindenki hagyott egy kis karácsonyi üzenetet (nagyon-nagyon jó volt őket látni és hallani), majd elolvastam a nagymamám kézzel írott levelét és kibontottam a családomtól kapott  ajándékot, ami egy családfa medálos nyakláncot rejtett - na ez volt az a pont, amikor a könnyeimet már nem tudtam visszatartani.
Én is készültem nekik egy kis ajándékkal, igazából a szokásos kis családi képes naptárat rendeltem meg otthonra, amit én állítottam össze. Ők is kibontották az ajándékokat, csináltunk egy szelfit és mivel már hajnali 1 óra volt én mentem is aludni.

December 25-én reggel iskolába kellett volna mennem, de annyira fáradt voltam, hogy egyszerűen nem bírtam kikelni az ágyból és úgy voltam vele, hogy karácsony van, megérdemlem a pihenést. Rékával és Agataval megbeszéltük, hogy aznap elmegyünk a Bundra. El is indultam délután a szokásos kis buszommal, azonban valamiért a busz most hamarabb megállt és le kellett szállni. Azt hittem, hogy “oo már csak maximum 10 perc és a Bundnál vagyok”, elgyalogolok. Hát hatalmasat tévedtem. Csak mentem és mentem és még sehol nem voltam, így próbáltam keresni egy biciklit. Nagy nehezen találtam is egyet, így azzal mentem tovább. Közben Réka is hívott, hogy ők is biciklivel érkeznek, de nem jutottak el a Bundig, mert megállították őket a szilveszteri készülődés miatt, hiszen már óriási előkészületek voltak ekkor is, tele volt rendőrrel a Bund környéke ( az új évről is mesélek majd egy következő bejegyzésben…). Végül engem is megállítottak, hogy biciklivel nem mehetek tovább, így gyalogolnom kellett még egy kicsit. Természetesen egész nap a kis karácsonyi fejdíszünkben voltunk, igazából nem nagyon tüntünk ki, hiszen a kínai emberek is tudnak elég cifra dolgokat magukra venni akár csak egy átlagos napon is. Csináltunk pár közös képet, majd mentünk is tovább egy nagyooon izgalmas karácsonyi programra: a Victoria Secret boltba… :D Már rég terveztük, hogy majd nézzünk el és ez a nap pont megfelelő volt rá. Egy 4 emeletes üzlet volt, igazából a felső emelet volt izgalmasabb számunkra, ahol a showról voltak részletek, kulisszatitkok, fotófal, sminkasztal, valamint a showkra készült ruhákból  is ki volt állítva pár darab. A falon ott tündököltek az eddigi modellek nevei, rögtön megkerestük Mihalik Enikő és Palvin Barbi nevét, valamint a 2018-as showról már mutattak videókat és pont Babrbit is mutatták. Azért jó érzés volt magyarként egy sanghaji Victoria Secret boltban egy világhírű magyar modellt látni a tv-ben. :D

Utána hazaindultunk, útközben Skypeoltam a metrón még a családdal, majd a suli melletti kedvenc buritosomnál vettem egy rántott húsos buritot (mai napig hiányzik) és a fullos karácsonyi vacsim közben megnéztem a Reszkessetek betörőket.

Úgy gondolom, hogy Sanghajban a karácsonyunk szebben nem is telhetett volna, teljesen kihoztuk belőle a maximumot és Igazából (még így több ezer km-re a családtól is) szeretet vett körül minket... :)

Szeptember 2… egy éve, 3 hónapja 18 napja,  hogy elindultam életem eddigi legnagyobb kalandjára. Azért használom mindig az “eddigi” szót, hiszen nagyon bízom benne, hogy még lesz részem olyan élményekben, amelyek abban az időszakban értek.  Sanghajba utaztam, hogy ott töltsek 5 hónapot. Elsődleges volt a tanulás, de természetesen a kalandvágy volt a legnagyobb, ami hajtott. Új helyek, új emberek, új élmények, amikkel csak még gazdagabb leszek.

Februárban érkeztem haza, 2 hét “pihenés” után, ami inkább az első napokban a  visszarázódás volt, visszatértem a mindennapokba. Dolgoztam, edzőterembe jártam, fotózásaim voltak és csak úgy eltelt az a pár hónap. Még viccelődtem is, hogy az elmúlt évek legnyugisabb tavasza volt, hiszen nem volt sem érettségi, sem vizsgaidőszak, sem záróvizsga.  Eljött a nyár és újra rá kellett hangolódnom, hogy szeptembertől visszamegyek az egyetemre Budapestre, albérletet kerestem és tervezgettem, hogyan folytatom ősszel az itthoni életemet.

Azonban volt egy dolog, amire nem számítottam, míg kint voltam. Amióta hazajöttem, szerintem nem telt el úgy egy nap, hogy ne gondoljak a kint eltöltött időszakra. Legyen szó a városról, az emberekről, a közlekedésról, utazásokról, minden napra jut valami. Azért is fura ez az érzés, hiszen 5 hónap nem kevés idő, de nem is olyan sok. Valaki éveket tölt egy vagy több helyen, én meg már ennyi idő után teljesen odáig meg visszavagyok azokért a napokért, amiket ott átéltem. Most is, ahogy írom a gondolataimat, előttem vannak Sanghaj utcái, felhőkarcolói,  a kedvenc helyeim, az egyetem területe, a mellette lévő éttermek, a parkok, az emberek, akiket megismertem és még a könnyem is kicsordul, miközben ezeket így együtt leírom. Bele se merek gondolni, hogy már ebben a pár hónapban, amióta itthon vagyok mennyit változhatott a város, hiszen amikor kint voltunk, akkor is sokszor szerzett meglepetéseket.

Nem akarom elengedni ezeket az élményeket, emlékeket. Sajnos, ahogy hazaértem és beszippantottak a mindennapok, a blogolást hanyagoltam és nem úgy kezeltem, ahogy eredetileg elgondoltam. De mivel most az egyetemen már be is fejeztem a vizsgaidőszakot és lesz több szabadidőm, ismételten tervezem, hogy akár így több, mint egy évvel a elindulásom után, folytatom a történeteimet, hiszen még bőven vannak a tarsolyomban olyanok, amelyek megosztásra várnak.

Remélem, hogy ismét velem tartotok! :) 

Sanghaj Sára

Mielőtt kimentem Sanghajba, elképzelni sem tudtam, vajon egy több mint 26 millió fős városban milyen lehet közlekedni.

A város egy igazi urbán dzsungel rengeteg többsávos úttal és felüljáróval.

Az első dolog, ami rögtön szembetűnő volt, hogy igazából mindenki arra megy, amerre lát. A gyalogosok simán átmennek a piroson, az autósok nagyon ritkán állnak meg a lámpa nélküli zebránál. Az első hetekben még bátran elindultam egy többsávos utat átszelő zebrán, majd rá kellett jönnöm, hogy itt bizony nem állnak meg a járművek akkor sem, ha látják, hogy már a zebra közepén állok. Vissza kellett mennem a zebra elejére és megvártam más gyalogosokat, hogy velük menjek át az út másik oldalára, s így máris sikerrel jártam.

A kollégiumi szobám ablakából gyakran hallottam sípszót. Először el sem tudtam képzelni, hogy mi lehet az, aztán később láttam, hogy a környékünkön rendőr irányítja a forgalmat a jelzőlámpa mellett. Ilyen helyzetet később többször is láttam: a jelzőlámpák rendesen működtek, de még egy rendőr is ott volt, hogy irányítsa a forgalmat. Sőt, nem egyszer láttam olyat is, hogy a rendőr sípolt a motorosnak, hogy álljon meg, de a motoros csak visszaintett neki és ment tovább... :D

Az érdekes az, hogy látszólag össze–vissza közlekednek a járművek, a sofőrök mégis figyelnek egymásra, nagyon ritkán látni balesetet. Persze, azért láttunk összekarcolt, behorpadt kocsikat.  Egyetlen egy koccanást láttam az 5 hónap alatt, akkor egy Porscheba belekoccant hátulról egy másik kocsi. Azt hittem, hogy majd a luxusautó sofőrje kiszáll és elkezd üvöltözni, de ő csak nyugodtan hátrament, megnézte a kárt és megbeszélte a másik a sofőrrel a további dolgokat.

Az utakon az egyszerűbb kocsiktól a luxusautókig mindenféle korosztályú és típusú jármű volt megtalálható, bár a többségben modernebb autók voltak és a legtöbb elektromosan működött, amit a zöld rendszámtábla jelzett. 

Egy körülbelül 26 millió fős városban elvárható, hogy a közlekedés jól szervezett legyen és ez tényleg így is van. A következőkben sorra veszem a közlekedési lehetőségeket Sanghajban, mert mindegyikhez kötődik valamilyen élményem.

Metró

A városban 16 metróvonal található. Szinte egész Sanghajt átszövik, nincs olyan településrész, ahová ne lehetne eljutni metróval. A leghosszabb út, amit megtettem vele, másfél óra volt ki a reptérre.

Az általam gyakrabban használt metróvonal a 2-es, a 3-as, a 4-es és a 10-es vonal volt. A 2-essel jutottam el a Bundra, a 3-as és a 4-es állt meg az egyetemnél, a 10-essel meg főbb látványosságokhoz és Réka barátnőmhöz jutottam el egyszerűen. Egy-egy metrómegálló olyan nagy, hogy akár 10 perc séta csak az, hogy átszállunk az egyik vonalról a másikra, vagy csak az, hogy a kijárathoz eljussunk: a nagyobb megállóknak akár 6-7 kijáratuk is van. Mivel sok idő eltelt mindig a metrózással - főleg mert sok idő volt kiérni belőle -, teljesen hozzászoktam, hogy egy rövidebb út 30-40 percig is eltartott. 

A jegyek árát zónák szerint határozták meg. A legolcsóbb jegy, amit én fizettem, 3 yuan = 120 Ft volt, a legdrágább 11 yuanbe került, amikor kimentünk az egyik vízi városba, ahová több mint 1 órán keresztül vezetett az út. Természetesen, mint Kínában mindent, a közlekedési jegyet is lehet a telefonon tárolni, olyankor egy qr-kóddal lehet belépni a metrókapun. Heti vagy havi bérlet nem kapható. Én vettem egy metrókártyát, ami 20 yuan = 800 Ft volt, amit akár vissza is lehet váltani és akkor visszaadják a pénzt. Én ezt láttam a legkényelmesebbnek, hiszen előre tudtam rátölteni pénzt. Pár barátom kint azt mondta, nekik ez nem éri meg (?)..:D, és minden egyes alkalommal, amikor utazni akartak, az automatából vettek arra az útra szóló jegyet. Sok olyan gép volt, amelyek csak aprópénzzel működtek, de a legtöbb automata elfogadta a papírpénzt is. Ha ezt az utóbbi gépet használtuk, ki kellett választanunk az úti célt, hogy hol fogunk leszállni, és az alapján adta a jegyet.

Én a kártyámat fel tudtam tölteni az információs pultnál, valamint volt egy gép, ahol a telefonomon lévő applikácókkal - AliPay, Wechat - 1 perc alatt raktam rá egy újabb összeget, valamint azt is meg tudtam nézni, még mennyi pénz van a kártyámon.

Minden metróbejáratnál van egy olyan „szigorú” biztonsági ellenőrzés, mint a repülőtereken: a szalagra rá kell tennünk a táskánkat, amit aztán átvilágítanak. A kis táskákért nem nagyon szóltak, de a nagyobb kézi táskákat és a hátizsákokat rá kellett raknunk a futószalagra. Hiába a modernizálás, több ember is intézkedett az átvilágításnál, bizonyítva azt a tételt, hogy Kínában, főleg a nagyvárosokban igyekeznek minimális szinten tartani a munkanélküliséget: az ellenőrzéskor ketten álltak a szalag mellett, s ők csak azt mondogatták egyesével mindenkinek, hogy a táskát tegyék le. További 4-6 biztonsági ember ült vagy állt a monitor előtt, de a legtöbbször ők is inkább beszélgettek, vagy láttam arra is példát, hogy éppen elszunyókáltak. A biztonsági ellenőrzés után kellett lehúzunk a belépőkártyánkat, így tudtunk tulajdonképpen bemenni egy kis kapun a hatalmas metróállomásra. Szerencsére minden jól ki van írva kínaiul és angolul egyaránt, így az idegeneknek is könnyű tájékozódniuk. A biztonság érdekében minden egyes helyen üvegfal választotta el a síneket és a peronokat. A járólapra felfestették, hogy az ajtó két oldalán kell várakozniuk a felszállóknak, középen pedig a leszállók számára kell kihagyni a helyet... Na, talán mondanom sem kell, hogy a valóságban ez sosem így történt. Még ha néha be is álltak egy sorba várakozás közben a felszállók, amikor kinyílt a metró ajtaja, mindenki egyszerre megindult nem törődve a kijelölt útvonallal, s bizony igen csak akadályozták  egymást. Mivel a leszállók és a felszállók egyszerre indultak meg, se ki, se be nem sikerült menni. Csúcsforgalomban - reggel és délután - tele van az egész metró emberekkel, heringekként álltunk egymás mellett. Leszálláskor gyakran a teljes erőmet be kellett vetnem, hogy lejussak, hiszen maguktól nem nagyon álltak félre. Sokszor volt, hogy lesték már kintről az ülőhelyeket, és szinte futottak fel a járműre, hogy gyorsan le tudjanak ülni. Az is biztos azonban, hogy az idősebb generációnak szó nélkül, kérés nélkül átadják a fiatalok a helyüket - ugyanis Kínában nagyon tisztelik az idősebbeket. 

Motorosok

Egy dolog volt, ami az első perctől kezdve nagyon idegesített a városban: a járdán közlekedő motorosok. Pont ott a sulink mellett rengetegen közlekedtek így, főleg az ételfutárok. A legrosszabb az volt, hogy annyira halkan jöttek, hogy sosem lehetett meghallani őket, csak az utolsó pillanatban sikerült elugrani előlük.

Alapból rengetegen közlekednek kint motorral, mindenféle kabátjuk van (akár még ketten is elférnek egy alatt :D), hogy ne fázzanak és esőben ne ázzanak el. Volt, hogy hárman is utaztak egy motoron: anya, apa, gyerek. Gyakran még a kutyát is ráállították és úgy közlekedtek.  

Biciklisek

Itthon nagyon szeretek biciklizni és kint is sokáig szemezgettem vele, azonban annyira összevisszaság volt - mindenki ment, amerre látott -, hogy egyedül nem mertem kerékpározni. A város minden pontján vannak biciklik, jelezve, hogy milyen népszerű közlekedési eszközök.  Ráadásul még kölcsönözni is lehet kerékpárokat. Nagyon tetszett, hogy több olyan biciklitársaság is van, mint itthon a Bubi, csak ezerszer egyszerűbb a kölcsönzés menete. Először egy rosszabb társaságot fogtam ki, ahol még kauciót is kellett befizetnem (sajnos, ezt már vissza se kaptam). Sokkal szimpatikusabb volt a Mobike kölcsönző társaság, a barátnőm az ő biciklijüket használta, sok újabb típusú biciklijük van. A regisztráció a mobil app-on keresztül lehetséges, ahova le kellett fotózni az útlevelünket, meg magunkról is kellett egy fotó, így azonosított be (valamiért nekem sosem engedte). Végül november végén derült ki számomra, hogy az AliPay alkalmazásban is van egy lehetőség, konkrétan egy hónapra 400 Ft (!) a díj és annyit közlekedem vele, amennyit csak akarok. Így ezek után már csak ezt használtam. Az appal be tudtam szkennelni a biciklin lévő Qr kódot, és ezzel kinyílt a zár. Amikor befejeztem a biciklizést csak vissza kellett zárnom a lakatot, az applikáció meg érzékelte, hogy befejeztem az utat. Először a lengyel barátnőmmel, Aniaval indultam el biciklizni, mivel ő már elég jártas volt ezen a téren, így bátran mentem utána. Később már egyedül is elmentem biciklivel a városba.  Nagyon élveztem, hogy gyorsan felvettem sanghaj ritmusát és az ott élő emberek közlekedési szokásait. Az utak szélén közlekedtem a rengeteg kerékpárossal együtt, autók suhantak el mellettünk, de balesetet egyszer sem láttam.

Busz

A buszhálózat is jól kiépített Sanghajban, bár én nem túl gyakran használtam. Volt egy gyors buszjáratvonal a sulinál, amivel egyenesen a Bundhoz jutottunk. A jegy ára 2 yuan volt mindig, akkor is, ha egy megállót mentünk, s akkor is, ha tizet. Modern buszok voltak, s mindegyik buszon az utastérben hátul volt még egy alkalmazott, aki bemondta a megállókat, beljebb terelte az embereket, s jelezte a sofőrnek, hogy mindenki felszállt vagy leszállt, vagyis, hogy indulhat tovább a busz. 

Riksa

Eddig csak Budapesten, a Bazilika előtt láttam riksázókat…:D de ha már kint voltam Ázsiában, azért rajta volt a listán, hogy jó lenne riksával is utazni majd egyszer. 

Az egyik buli után éppen taxit akartunk fogni. Ezt mindig úgy csináltuk, hogy kicsit arrébb sétáltunk a buli helyszínétől, hiszen ilyenkor a környéken nagyon sok “fekete” taxis volt, akik dupla vagy tripla áron akartak minket hazavinni. Azon az estén is így tettünk: elindultunk gyalog, majd láttuk, hogy egy társaság riksázik. Máris felcsillant a szemem, hogy hát nekünk is így kellene hazamennünk. Éppen arra jött egy másik riksás, aki meg is állt mellettünk. Megbeszéltük vele, hogy a Jiaotong egyetemhez mennénk először, utána meg még a Donghua-hoz. Fel is szálltunk, azonban a riksa két személyre volt “kényelmesen” kitalálva, mi pedig hárman voltunk. Szóval, hogy ne essek le, konkrétan a csípőmet odatámasztottam a riksa oldalkapaszkodójába, majd jó erősen fogtam a sofőr ülését, hogy nehogy a végén a földön kössek ki. Annyira adta neki a gázt a srác, szerintem padlógázzal mentünk, mégis alig bírt menni a riksa velünk. Fáradhatatlanul csak nyomta és nyomta a gázpedált, és 4-5 percenként megkérdezte, hogy sok van-e még hátra? :D A riksa alig bírt menni, a riksás is szenvedett, de mi nagyon jól szórakoztunk. A Jiaotong egyetemig sikeresen eljutottunk, de ott inkább úgy döntöttem, hogy fogok egy taxit és azzal megyek tovább az én kolimhoz, mert úgy biztosabban hazajutok :D:D 

Taxi

Nagyon sok taxitársaság van Sanghajban, éppen ezért nagyon kellett figyelni, hogy olyan taxiba üljünk be, ami óra szerint méri a szolgáltatás költségét.  A legtöbbször esténként taxiztunk, amikor mentünk bulizni. Esténként az óra 21-22 =840-880FT yuanről indult, de az az érdekes, hogy olyan 5 percig még alapálláson állt és csak utána kezdett emelkedni az ár. Napközben 16=640FT yuan volt az alapdíj, vagyis mondhatni, hogy aránylag elég olcsón lehetett a városban taxizni.

Nagyon jól lehet gyakorolni a kínait is, a legtöbb sofőr szívesen beszélgetett velünk. Wechat és Alipay applikáción belül is lehet hívni, de én leggyakrabban mindig leintettem a sofőröket. Természetesen a legtöbbször itt is ezzel a két applikációval fizettünk. Nagyon ritkán használtam készpénzt, legfeljebb csak akkor, ha lemerült a telefonom. 

Párszor jártunk úgy, hogy egy olyan taxis állt meg, aki a duplájáért akart hazavinni. Volt is egy olyan sztori, hogy az egyik hajnalban csak ilyenek álltak meg, akik 100 yuant mondtak, hogy hazavisznek (közben kb. 30 yuan lett volna). Majd jött egy újabb taxis, aki azt mondta, hogy óra szerint méri. Beültünk, majd közölte, hogy akkor 100 yuan, okés? Már szálltunk volna ki, amikor nevetve megszólalt, hogy jaj, csak viccelt. Tíz kocsi után már nem volt olyan vicces :D. Szilveszterkor volt még extra nehéz kocsit fogni, hogy hazajussunk. Akkor is az összes feketetaxi volt, aki megállt: 100-nál több yuanért akartak fuvarozni bennünket. Nagyon sok ideig próbálkoztunk, de végül egy ilyennel kellett hazaindulnunk: már annak is örültünk, hogy végül találtunk egy olyat, aki ,,csak" 80 yuanért vitt minket haza. 

Didi

A Didi hasonló, mint az Uber. Van saját applikációja is, de én legtöbbször Wechaten vagy Alipayen rendeltem. Előre megadtam, hogy hová megyek, és máris kiírta, mennyibe fog kerülni az út és azonnal előre ki is fizettem. Lehetőség volt előre lefoglalni a kocsit, meg tudtam adni, hogy melyik nap szeretnék utazni és hány órakor indulnék. A Didit leginkább akkor választottam, ha hosszabb útra indultam Ilyen volt, amikor Federer és Djokovics teniszezők mérkőzésére utaztam a város másik végében található stadionba.  Párszor jártam úgy, hogy nem volt kocsi abban az időpontban, olyankor a pénzt visszaküldték. A Didinél ki lehetett választani, hogy egyedül utazom vagy akár megoszthatom mással is a költségeket. Amikor az előbb említett teniszmeccsről mentem haza, csak a több utas módot tudtam választani: ketten voltunk a kocsiban, először hazavittük a másik lányt és utána én következtem. Ez időben hosszabb, de olcsóbb volt. A Didinél még azt is ki lehet választani, ha luxus autóval szeretne utazni az utas.

Gyorsvonat

Pekingbe utaztam a gyorsvonattal, ami tényleg gyors, hiszen a közel 1500 km távolságot Peking és Sanghaj között 4.5 óra alatt tette meg. A vonat maximálisan 380km/h sebességgel tud menni, mi átlagosan olyan 350 km/h sebességgel mentünk.  Nagyon tiszta volt és kényelmes. Mintha egy repülőn lettem volna: hátradönthetőek voltak az ülések, lehetett ételt és italt is venni a kis kocsiról. Egyes ülések átalakíthatóak, pontosabban forgathatóak voltak, így az egymással szembefordított 3+3 ülésből a menetiránynak megfelelő két hármast is tudtak csinálni. 

Mind a két városnak az állomása olyan volt, mint egy reptér. A sanghaji állomáson úgy mehettünk a peronhoz, hogy leellenőrizték jegyünket, és utána a mozgólépcső már ahhoz a vágányhoz vezetett, ahol állt a Pekingbe tartó vonat. Érdekes volt, hogy 8 órakor indult a vonat és 7.45 óra körül kezdték beengedni az embereket és ellenőrizni a jegyeket, de 8 órakor pontosan elindultunk. 

Komp

Sanghaj folyóján, a Huangpu folyón keresztül a Bundról 10 perces kompúttal lehetett átjutni a szemben lévő Putongra.  A kompjegy 2 yuanba került, ezért az összegért műanyag zsetont kaptunk, amit a bejáratnál be kellett dobni egy perselybe.  Kétszer utaztam a kompon, de mind a kétszer nagyon hangulatos volt. Egy jó közlekedési mód akkor, ha nem szeretnénk ismét a föld alatt közlekedni, hogy átjuthassunk a folyó túloldalára. 

   Az utolsó órák  Sanghajban, az utolsó órák Kínában... Ennyi volt, vége van. A könnyeimmel küszködve ülök a reptéren és azon gondolkozom, hogy rohanhat ennyire az idő, hogy több, mint négy hónap így elrepült? Már most olyan minden, mintha nagyon régen vagy igazából meg sem történt volna... Nézegetem a fotókat és próbálom magamban tudatosítani, hogy nemcsak álom volt.

   Az érzések csak úgy kavarodnak bennem. Eljött a nap, hogy itt hagyom azt a várost, ami az elmúlt hónapokban az otthonom volt. A legfurább érzés, hogy Budapesten éltem négy évig és ott nem igazán éreztem ilyet, ez a kínai város meg egy hét alatt elrabolta a szívemet. 1000 arca van. Minden egyes nap más és más arcát ismerhettem meg. Mielőtt kijöttem, féltem attól, hogy lesznek mélypontok, próbáltam is magamat felkészíteni, hiszen ez volt az első alkalom, hogy ilyen sok időt töltöttem el messze az otthonomtól. És nem volt... csupán egyszer, de akkor is azért, mert novemberben tudatosult bennem, hogy egyszer haza kell mennem, hiszen eltelnek a hetek. De ha valaki azt mondja nekem előtte, hogy azért fogok sírni, mert nem akarom, hogy vége legyen biztos，hogy bolondnak nézem... és még akkor nem is tudtam, hogy januárban még milyen kalandokban lesz részem. Csak arra próbáltam gondolni, hogy egyszer még úgyis visszatérek ide.

2018 szeptember - az első fotóm a Bundon                          2019 január - (egyelőre) az utolsó fotóm a Bundon

   Mikor elkezdtem a blogomat írni, ígértem, hogy több témát is érinteni fogok. Azonban (szerencsére) mindig volt valami programunk, nem volt túl sok szabadidőm. Nem szerettem volna összekapni őket, fotókkal és videókkal szerettem volna színesíteni, erre azonban nem volt időm, ezért arra gondoltam, hogy miután hazaérek szépen, nyugodtan megírom őket és még nekem is egy tök jó visszaemlékezés lesz:)

   Azonban nem üres “kézzel” térek haza Sanghajból. Sok mindent tanultam, megtapasztaltam, így jöjjön 14+1 dolog, amivel gazdagabban térek haza erről a kalandról.

1. Türelemmel és toleranciával - Ha valaki egy új országba költözik vagy csak utazik nagyon fontos, hogy ne előítéletekkel keljen útra, valamint, hogy teljesen nyitottan álljon mindenhez. Volt olyan ismerősöm, akinek volt egy elképzelése, majd óriásit csalódott és nem is érezte olyan jól magát kint. Nagyon fontosnak tartottam, hogy úgy jöjjek ki, bármilyen is lesz, megtalálom azokat a dolgokat, amiket fogok tudni élvezni.Ha nem így jöttem volna ki, biztos sok minden zavarhatott volna. Azonban ezek a dolgok azok, amiken keresztül rengeteget türelmet és toleranciát szereztem. Például: felesleges idegeskedni, amikor tolonganak és összenyomnak az emberek, a köpködésük, szürcsölésük nekem már fel sem tűnt. A másik dolog a kollégium. Gyerekkoromban egy szobában laktam a bátyámmal, így azért volt már tapasztalatom, milyen is szobatárssal együtt lakni, azonban kollégiumban most laktam először. Büszke vagyok magamra, mert igyekeztem nagyon türelmes lenni, elengedni az idegesítő dolgokat, hiszen biztos nekem is vannak ilyenek, de azért minden nap hallgatni reggel a szobatársam hajszárítását ( a legtöbbször úgy, hogy én még aludtam volna), valamint a 4 hónapban 95%-ban az ő ébresztőórájára kelni, amit ő soha az életben nem hallott meg és volt, hogy 40 percig csörgött folyamatosan...:D nem is ragoznám tovább. Nagyon remélem, hogy ez a türelem otthon is megmarad, mert a családom nagyon boldog lenne:D
   
   
2. Majdnem megtanultam evőpálcikával enni - Na igen... én nagyon nagyon igyekeztem, de valahogy még mindig nem 100%-os a tudásom :D 4 hónap volt rá, hogy gyakoroljam, de a tészta evésénél még mindig a jól bevált olasz tekerési módszert alkalmazom. Innen is üzenem a családomnak, hogy otthon csak pálcikával várjanak, hiszen még mesterré kell válnom..., de azért ez is egy élmény volt, hogy 95%-ban csak pálcikát használtam.
   
   
3. Megtanultam kínaiként közlekedni - mindenki arra, amerre lát. Az sem zavarja őket, ha a rendőr fütyül utánuk. Legtöbbször ez volt jellemző a közlekedésre, még akkor is, ha jelzőlámpa jelezte a dolgokat. Elég hamar felbátorodtam és megtanultam, hogy is mennek itt a dolgok. Nem felejtem el azt sem, amikor először biciklikztem és csak sodródtam a sok motoros, biciklis között, igazi helyinek éreztem magamat:D
   
4. Rájöttem, hogy elég erős vagyok és ki tudok jutni az embertömegen keresztül a metróból - Nem volt sok ilyen alkalom, körübelül olyan 3 volt, amikor tényleg a teljes erőmből kellett kiindulnom 20 emberen keresztül, akik meg sem mozdultak, valamint a plusz 10 emberen keresztül, akik már szálltak fel:D
   
5. Még jobb emberismerettel lettem gazdagabb - Jó ember ismerőnek tartom magamat, de még mindig tudtam újat tanulni. Mivel rengeteg új embert ismertem meg, rengeteg új személyiségi típussal találkoztam. A legtöbben kedvesek voltak, de voltak olyanok is, akiket jobban megismerve rá kellett jönnöm, hogy teljesen más értékrendekkel rendelkeznek és lehet nem is baj, ha már nem töltünk annyi időt együtt, mint korábban.
   
   
6. Pekingi utazással - Szerintem, ha az emberek meghallják Kína nevét 99%-ban az első dolog, ami beugrik nekik az a Kínai Nagy fal. Ha már kint voltam én is mindenképpen szerettem volna látni, valamint Pekinget is szerettem volna felfedezni. Ez volt az első olyan utam, aminek egyedül vágtam neki. Igaz, úgy egyedül, hogy Pekingben 4 barát is várt rám, hogy találkozzunk. Többek között Csenge és Bori ( még az ELTE-n voltunk csoporttársak), akiknek ezúton is köszönöm, hogy elvittek a legjobb pekingi kacsás, valamint koreai bbq-s helyre, extra finom ételeket ettem abban a pár napban. A Corvinusos kínai tanárom 李建伟 Li Jianwei, aki egyik nap az idegenvezetőm volt. De az egyik legnagyobb élmény, hogy 5 év után újra találkoztam Tuo-val, aki 2013-ban elkezdte tanítani nekem Nyíregyházán a kínai nyelvet. Természetesen egy ebéd keretein belül találkoztunk, ahol vagy 10 fajta különböző ételt kóstolhattam meg az ajánlásával.
   
7. Már nem vagyok annyira válogatós - Megtanultam, hogy érdemes mindent megkóstolni, hiszen a végén ízleni fog. Otthon sajnos sosem voltam ennyire “bátor”, mindig a megszokott ízeket akartam. Azonban már Kína előtt eldöntöttem, hogy muszáj leszek mindent megkóstolni és enni, hiszen nem akartam mínusz kilókkal hazatérni. Meg alapból is, csomóan csak panaszkodnak, hogy Kínában nem tudtak mit enni. Hálistennek, hogy legyőztem ezt a régi rossz szokást, rengeteg finom étellel találkoztam és mindig volt valami, amit tudtam enni.
   
   
8. Plusz kilókkal- Haha, hát igen. Ha valaki azt mondja, hogy majd Kínában fogok hízni.... és én még attól tartottam, hogy mínusz kilókkal térek haza, de szerencsére nem így történt:)
   
   
9. Élőben láttam a kedvenc teniszezőimet - Még egy felejthetetlen élmény, hogy itt láthattam Djokovicot és Federert teniszezni a Shanghai Master Atp tornán. 
   
10. Barátokat szereztem a világ minden részéről - Mivel Réka barátnőm is egy lengyel lánnyal lett jóban és én is lengyelekkel töltöttem együtt sok időt ( a legjobb az egészben, hogy az egyik lány a egyetememről ismerte Réka barátnőjét) így az biztos, hogy egy lengyelországi kiruccanás már rajta van a listán:)  Nagyon szerencsés voltam, hogy egy magyar lány, Virág is az osztálytársam volt, akivel együtt töltöttük a karácsonyt és rengeteg tanáccsal látott el Kínával és utazásokkal kapcsolatban. Az osztályunk nagy része ázsiai diákokból állt, így már elmondhatom azt is, hogy vannak barátaim Koreából, Thaiföldről és Indonéziából is. Valamint a kínai lány, Skye is mindig ott volt, és mindenben segített nekem, ha szükségem volt rá.
    
11. Fotósként bővült a portfóliom - Egyik legnagyobb lehetőségként éltem meg, hogy  Sanghajban is fotózhattam például esküvőre készülő párokat, barátnőket, akik minden évben kiruccanak valamerre, és az idén pont Sanghajra esett a választásuk,valamint Kína hangulatát is sikerült megörökítenem. (További fotók: Instagram: @saramagyar_photography-https://www.instagram.com/saramagyar_photography, Facebook: https://www.facebook.com/magyarsarafoto/ )
    
12. Jobb angol tudással - Számomra az angol mindig is egy mumus volt. Sajnos, elég rossz alapokat kaptam, mikor elkezdtem tanulni. Tipikus példája voltam annak, hogy a nyelvvizsga meg van, de beszélni nem nagyon tudtam, mivel igazából sose volt nagyon rá alkalmam, ha meg lett volna, könnyebb volt azt mondani, hogy nem tudok angolul, hiszen annyira bizonytalan voltam magamban. De aztán rájöttem, hogy csak el kell kezdenem beszélni, valamit úgyis megértenek majd belőle és ez az elhatározás pont jól jött a kínai utam előtt. Igaz, hogy a kínait jöttem ki tanulni, de mivel  főleg lengyelekkel töltöttem sok időt velük angolul beszélgettem. Az biztos, hogy még most is rengeteg hiányosságom van és még később szeretnék még többet fejlődni, de ez a négy hónap sokat segített és most már tudom, hogy igenis tudok kommunikálni angolul és meg tudom magamat értetni, még akkor is, ha nyelvtanilag nem mindig a leghelyesebben beszélek.
    
    
13. Kuala Lumpur és Bali kalandokkal - Tudni kell rólam, hogy Bali évek óta a bakancslistám első pontja. Már mikor szeptemberben kiértem, az első hetekben nézegettem a repülőjegyet, hogy mennyi lenne eljutni Balira. Leesett az állam, hogy milyen jó árban van. Azonban volt egy-két dolog, ami miatt elvetettem ezt az ötletet ( szeretnék majd erről az útról is egy beszámolót, amiben majd részletesen elmesélek mindent) , úgy voltam vele, hogy elég lesz majd Kínán belül utazgatni, majd Balira elmegyek máskor. A sors úgy alakította, hogy jóban lettem egy lengyel lánnyal Ania-val, aki nagyon szívesen eljött velem, így 3 nap alatt le is szerveztük az egészet. Valamint még Kuala Lumpurban is eltölthettünk pár napot. Álomszerű 2 hetet töltöttünk a szigeten, és már most alig várom, hogy visszatérjek Balira. Ha nem jövök ki Sanghajba, ez a kaland még nagyon váratott volna magára:)
    
14. Erősebb testvéri és baráti kapcsolattal - Mindig is jó kapcsolatom volt a bátyámmal Marcival, azonban az évek során eddig még sose volt olyan, hogy kettesben töltöttünk el több, mint egy hetet, ráadásul külföldön. Számomra már ezért is megérte ez a kínai út, hogy neki is megmutathattam ezt a csodavilágot. Ha nem jövök ki, nem hiszem, hogy bármikor is belevágott volna egyedül egy ilyen kalandba. Ráadásul az a 10 nap tökéletesen telt, rengeteg mindent láttunk és teljesen elvarázsolta őt is a város, alig akart hazamenni és még a kapcsolatunk is erősödött a közös élmény által. Az, hogy Rékával együtt jöttünk ki Sanghajba, jobban nem is alakulhatott volna. Biztos vagyok benne, hogy ha nem együtt lettünk volna kint, nem lett volna ennyire jó. Együtt csodálkoztunk rá mindenre, ha kellett panaszkodni volt kihez fordulni (hálistennek maximum csak a szobatársakról kellett, amikor már túl sok volt minden :D)  és természetesen rengeteg izgalmas pillanatunk volt. Az, hogy közösen élhettük át és ilyen élményeket szereztünk együtt még jobban megerősítette a több, mint 4 éves barátságunkat és már alig várjuk a következő közös kalandunkat. 
    

14+1. HSK 5 nyelvvizsgával ( közép és felsőfok közötti szint) - Minden év elején írok egy listát, amin az az évi célok szerepelnek. 2018-ban a listámra felkerült a HSK5 nyelvvizsga. Akkor még nem tudtam, hogy Sanghajban lesz lehetőségem tanulni a nyelvet. Mint már egy korábbi bejegyzésemben említettem, a Konfuciusz ösztöndíjasoknak volt nyelvvizsga felkészítő, valamint ingyen megpróbálhattuk december elején a vizsgát. Próbáltam sokat készülni rá, de nagyon nehéz volt a vizsga. Legnagyobb meglepetés volt, amikor 2019 január elején jött az üzenet, hogy sikerült a nyelvvizsga!:) Óriási volt az örömöm, hogy már ezt a pontot is lehúzhatom a listámról és, hogy nyelvtudásilag sem volt hiába ez a pár hónap:) 

   Azonban teljesen mégsem ért véget még ez az utam. Igaz, hogy most elhagyom Sanghajt, de még egy hétre meglátogatom a fogadott nővérkémet Dubajban ( így azért kicsivel könnyebb elhagynom Kínát). 

   Egyszerűen tényleg ez egy álom, ami történt velem az elmúlt hónapokban és már most arra próbálok gondolni, hogy mi is legyen a következő kalandom, hiszen ha egyszer elindul az ember, nagyon nehéz megállnia... most már én is tudom, milyen érzés ez...:) 

Ui: Köszönök mindent neked Sanghaj, legjobb voltál❤️

   Az egész, hogy elmegyek a Shanghai Masters Atp-re egy hirtelen felindulásból jött. Évek óta kedvencem Federer és amikor láttam, hogy fog játszani egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy itt vagyok egy városban vele, szinte “karnyújtásnyira” van, én meg kihagyom ezt a lehetőséget? Tudtam, hogy szerda este játszani fog, így kedden egész este jegyet keresgéltem. Találtam is, de azért féltem mi van, hogy ha nem eredeti jegyet árul az oldal, hiszen már az egyik hivatalos oldalon, amit találtam Sold Out-ot írt. Azért itt kint annyira még nem ismerem ezeket az oldalakat, így eldöntöttem, hogy szerda délután személyesen elmegyek és megnézem egyáltalán létezik-e a cég. Meg is talaláltam végül, már az ajtóra ki volt írva, hogy jegyárusítás a Shanghai Masters Atp-re. Azonban addigra már az összes jegyet eladták aznapra, de csütörtökre még volt eladó. Azt láttam, hogy Djokovic már bejutott. Azért őt is egy élmény lehet látni, meg az egész eseményen egy élmény lehet résztvenni, még akkor is, ha nem a kedvenceim játszanak, de azért fürkésztem a verseny weboldalát. Hogy is lesz, ha ma Federer nyer, akkor holnap is játszik? Számításaim szerint igen volt a válasz, így megvettem a jegyet csütörtökre. Nem mertem szinte senkinek se mondani, hogy lehet fogom látni Federert és Djokovicot is, fel sem fogtam. Este mikor játszott Federer, azért rá-rá pillantottam az eredményre, de az igazi öröm akkor jött, mikor a csütörtöki program ki volt írva: 3-tól Djokovic, 6-tól Federer...

   Csütörtök délelőtt úgy izgultam, hogy már csak a délutánra koncentráltam, mi, hogy legyen. Mivel a kollégiumtól 30 km-re volt az esemény úgy döntöttem, hogy rendelek egy kocsit (olyan, mint otthon a telekocsi), ami majd kivisz. Meg is rendeltem 13:45re, hogy 15:00-re mindenképp kiérjek, mikor Djokovic kezd. Majd jött az üzenet, hogy a soffőr nem ér oda csak 14:30ra, nem baj-e? Hát de. Nagy baj volt, így végül azt lemondtam és hívtam egy Didit ( olyan, mint az über). Időben eljött értem, olyan 40 perces út volt a csarnokig. Egyre izgatottabb lettem, amikor a távolból már megláttam a csarnokot, majd egyre több plakátot az eseményről. Tudtam, hogy már nagyon közel lehetünk. Az úton, ahol a csarnok volt, végig jegyárusok álltak, akik kis táblákkal jelezték, hogy jegyet vennének, (hogy utána azt drágábban eladják). 

   Mikor megérkeztem először is próbáltam felfogni, hogy mi is fog ma történni, aztán gyorsan meg is kértem valakit, hogy készítsen egy fotót rólam életem egyik legszebb és legizgalmasabb napján. A biztonsági átvizsgálás után a jegyemet nézték meg és már be is jutottam. Mivel még volt egy kis időm Djokovic meccséig körülnéztem milyen helyek vannak. Az összes szponzornak volt egy standja, ahol vagy meg lehetett nézni a legújabb luxusautókat, vagy ki lehetett próbálni, hogy készül egy 360 fokos videófelvétel. A gyerekek is találtak maguknak VR játékokat, valamint két nagyobb meccs között koncertek szórakoztatták a látogatókat. Egy helyen rengeteg ember várakozott, a teniszezők bejáratánál. Mindenki várta, hátha megpillanthatja a kedvencét. A csarnokon kívül voltak kisebb pályák is, amiken a többi  meccs volt. A jeggyel, amit lehet venni, mindegyik helyszínre be lehet lépni, a csarnokba pedig helyreszól. Ahogy sétálgattam egyszer csak kínai katona szobrokat láttam meg, egy másodperccel később esett le, hogy hát ezek híres teniszezők, mint Federer és Djokovic, persze a közös kép nem maradhatott el. 

   15:00 órakor gyorsan bementem a csarnokba, még egy kicsit várni kellett, hogy beengedjenek a szektorba. A pillanatot, amikor először megláttam a csarnokot belülről és a pályát sosem fogom elfeljteni, óriási nagy volt, le is sokkolt egy kicsit, majd utána vettem észre, hogy már Djokovic-ék a pályán vannak, szóval gyorsan fel siettem elfoglalni a helyemet. Magasan ültem, féltem is tőle, hogy egyáltalán fogom látni a labdát?:D De hál’istennek teljesen jó helyem volt, láttam mindent. A meccs nem volt hosszú, 6-4,6-0ra győzött Djokovic, de nagyon sok jó, hosszú labdamenet volt , valamint látványos megmozdulások is. Djokovic természetesen, ha úgy gondolta különösen megérdemli, buzdította a közönséget, hogy jár neki a taps, de persze ezt enélkül is lelkesen megtettük. Sok Djokovic szurkoló volt zászlókkal, akik hangosan skandálták a kedvencük nevét. Djokovic ezt a végén az interjú résznél meg is hálálta, pár szót például: szereti Kínát-我爱中国 ( wǒ ài Zhōngguó）kínaiul is elmondott.

   A meccs után még majdnem másfél óra volt a számomra nagy meccsig. Addig a büfében vettem egy kis kaját, majd körülnéztem megint milyen programok vannak. Kiszúrtam, hogy van egy hely, ahol lehet fotózkodni a győztes kupájának másolatával... természetesen nem hagyhattam ki... :D majd belehallgattam a koncertbe. Közben a háttérben gyönyörű naplemente volt, felettünk pedig egy légi pálya volt, így sok repülő ment el, az egész nagyon hangulatos volt.

   Igyekeztem 6 óra előtt beérni a csarnokba, le ne maradjak valamiről. Itt Kínában 6-kor már sötét van, így ez a meccs már reflektor fényes volt. A lelkes Federer Fan-ok velem szemben a túloldalon, már készen álltak a meccsre: zászlókat lengettek, és skandálták a Roger nevet. És akkor eljött a nagy pillanat, először az ellenfelet, Roberto Bautista Agut spanyol játékost szólították, majd a következő pillanatban szinte felrobbant a csarnok, hiszen megérkezett Federer!!! Nem bírtam abba hagyni a mosolygást. 13 éve követem a pályafutását, évek óta ábrándoztam róla, hogy remélem egy nap láthatom még élőben játszani. Csak Sanghajig kellett eljönnöm és tessék... az egyik legnagyobb álmom valóra vált. Nagyon jó és izgalmas meccs volt. Élőben ezek az ütések még gyorsabbak és még laposabbak, mint a tévében. Gyakran úgy láttam, hogy át se fog menni a labda, de legtöbbször tévedtem. A challenge kikérésnél a szurkolók egységes huhogással várták az igazságot. Mellettem lévő szektorban a spanyol fiúnak volt 10 lelkes kínai szurkolója, akik a spanyol zászlót lengetve buzdították a kedvencüket. Jó volt látni, ahogy pár spanyol szurkoló odament hozzájuk, hadd csináljanak velük egy közös képet. A hangulat mindig nagyon jó volt a csarnokban, vagy a szurkolók hangjától zengett, vagy egy kis zenei aláfestéstől, miközben megpihentek egy kicsit a játékosok. Szebb lezárás nem is lehetett volna, hiszen Federer megnyerte a meccset: 6-3, 2-6, 6-4 és a csarnok ismét felrobbant! 

   A meccs után alig akartam visszaindulni a kollégiumba, nem akartam, hogy vége legyen ennek az álomnak..., de sajnos vissza kellett csöppennem a valóságba, hiszen másnap vizsgánk volt, így még egy kis tanulás is várt rám.... , de az biztos, hogy örökké emlékezni fogok erre a csütörtöki napra!:)

   A beiratkozás napján szintfelmérőt írattak velünk. Először volt egy szóbeli elbeszélgetés, ahol igazából csak megkérdezték mióta tanulunk kínaiul, milyen nyelvvizsgával rendelkezünk, valamint volt pár mondat, amit fel kellett olvasni, hogy ismerjük-e a karaktereket, valamint értjük-e a jelentését. A szóbeli után a tanárnő ajánlott egy szintet, ami alapján megírtuk az írásbeli részt. A nyelvikurzuson 6 szint van. A1-A6-ig és közöttük vannak A+ szintek is, én az A3+ szintre kerültem be, ami egy középhaladó szint. Először eléggé megijedtem, hiszen az osztálytársaim már mind elég jól beszélik a nyelvet, sokan voltak már közülük korábban is Kínában, valamint már sok embernek van HSK5 nyelvvizsgája, így el is bizonytalanodtam, hogy vajon ez a szint jó lesz-e nekem. Szeptember 10-én kezdődött a tanítás. A lengyelekkel külön csoportba kerültem, így senki nem volt ismerős az osztályban. Hátul egy lány mellett volt még egy szabadhely. Angolul megkérdeztem tőle, honnan jött, erre a válasz: Hungary (Magyarország)… Virág is az ELTE-re járt, csak ő két évvel felettem, így nem ismertük eddig egymást. Harmadik éve lakik kint, múlt évben diplomázott le mester szakon és most ebben az évben jelentkezett erre a nyelvi kurzusra. Az első hét után az osztály még változott, akik nehéznek/könnyűnek érezték a csoportot tudtak cserélni. Minden nap 4 óránk van, reggel 2x45 perc beszéd és hallgatás óra, utána 2x45 perc olvasás és írás óra. A beszéd és hallgatás órán egy férfi tanárunk volt, aki annyira jól tanított, hogy nagy szerepet játszott abban, hogy végül maradtam ebben a csoportban. Az osztályunkban körübelül 26 fő van, főleg ázsiaiak: japán, thai, koreai (többségben), indonéz, kazasztán, valamint egy spanyol lány és egy magyar fiú, Gergő, így tehát hárman vagyunk magyarok a csoportban ( és szinte az egész suliban, elvileg még van egy magyar fiú az egyik lengyel barátom csoportjában, azonban még nem találkoztunk vele).

   Hihetetlen, hogy az ázsiaiak mennyire kedvesek (itt most nem arra gondolok, hogy a a magyar és spanyol csoporttársaim nem azok). Mindenki nagyon pozitívan, kedvesen áll a másikhoz, már az első napok után igazi családias és baráti légkör alakult ki a tanteremben. Az órák néha érdekesek, néha nem azok, eléggé változó. Az biztos, hogy az összes ázsiai osztálytársam Oscar-t kaphatna az előadásukért, amikor a tanult szöveget el kell játszani, mindig profin teljesítenek :D Mindenre rácsodálkoznak, és szeretnek nagyon-nagyon hangosan nevetni és mellé gyakran tapsolni:D. Az elején nagyon szerettem a beszéd-hallgatást, mint már említettem nagyon jó tanárunk volt, azonban neki sajnos el kellett mennie, így egy új tanárunk lett. Aranyos ő is, de az elején nehezen szoktunk hozzá. Még kicsit kezdő volt, így nem voltak élvezhetőek az órák, de azóta sokat változott, most már sokkal jobban élvezem megint azokat az órákat, mint az írás-olvasást. Az írás-olvasás órán is a tanárunk nagyon aranyos, mind a két tanár inkább olyan, mint egy barát. Sokszor volt, hogy elmentünk együtt enni, lehet velük viccelődni. Követelnek az órán, de ha nem csinálunk házit időben, vagy bármi gondunk van semmi baj. A lengyel barátaimnak például elég szigorú a tanáruk, minden nap rengeteg házit kapnak és követel rendesen. Először sajnáltam, hogy nekem nem ilyen, de aztán áldottam az eget, hiszen ez így pont jó, rajtam múlik, ha szeretném csinálni rendesen akkor csinálom, de ha egy picit szükségem van egy kis lazításra, abból sincs semmi. Minden nap 8:30-tól kezdődik a tanítás. Szerencsére a kollégiummal szemben van az épület, így elég elindulni 8:28-kor és simán beérünk. Vannak szabályok, hogy mennyit lehet késni, nálunk annyira nem nézik, de például a lengyel barátaim tantermének az ajtaja mellett van egy kártyaleolvasó, ahol mindig le kell húzniuk a kártyájukat, ezzel jelzik, hogy ott vannak az órán, azonban ez a gép mutatja, ha késtek és a tanár beleszámítja a hiányzásba. Meg van adva mennyit lehet hiányozni, de például, ha előre szólunk, hogy hiányozni fogunk nem olyan nagy %-ban számít hiányzásnak. Szeptembert kivéve, minden hónap elején vannak vizsgáink, szóbeli és írásbeli egyaránt. A szóbelinek hasonló felépítése van, mint a nyelvvizsgának, az írásbelin eddig mindig a tanult témákról kellett fogalmazást írnunk. Az osztály eddig mindig egész jó eredményeket kapott, azonban hallottam, hogy más csoportban sokan megbuknak ezeken a vizsgákon. Az egyik lengyel barátom mesélte, hogy elvileg itt a Donghuan túl nagy a követelmény, nehéz a tananyag és sok diák a következő félévben inkább más egyetemre, például a Jiaotongra át szeretne menni, mert ott sokkal egyszerűbbek az órák. De elvileg most a Donghua tervezi, hogy a következő félévtől könnyíteni fog. Mivel az én tanáraim mindig elmondják rendesen mire kell számítani a vizsgán én ezt a nagy követelményt egyáltalán nem érzem. Párszor volt, hogy szombaton vagy vasárnap volt tanítás, mert szünet miatt pótolni kellett, azonban olyankor a tanárok mindig kinti órát terveztek. A tanult témákkal kapcsolatban kellett a helyi emberekkel kis interjút készíteni, azonban ez sosem volt egyszerű, hiszen nagyon ritkán álltak le beszélgetni. A fiatalabbak szinte sosem álltak le, azonban az idősebbek nagyon szívesen beszélgettek velünk.

   Választanunk kellett egy osztályfelelőst, egy japán hölgyet, Tomo-t választottuk. Annyira lelkes, mindig időben tájékoztat minket a fontos dolgokról, Halloween-ra terem díszítéssel is készült, valamint már november közepén hozta a karácsonyi dekorációt. Sőt még arról is gondoskodott, hogy az órák közti szünetekben legyen mit ennünk, innunk, így hozott be kávét, teát, rágcsákat, amikből bárki vehet. A szülinaposokról sem feledkezünk meg, már kétszer voltunk közös ebéden, ahol Tomo még egy kis aprósággal is készült, egy kis táblácskákat is hozott ajándékként, amire mindenki ráírhatta a jó kívánságait.

   A Konfuciusz ösztöndíjasoknak lehetőségük van megpróbálni a HSK (írásbeli) és HSKK (szóbeli) nyelvvizsgát ingyen, vagyis előre be kellett fizetnünk, de elvileg vissza fogjuk kapni az árát. Volt egy megbeszélés, ahol a vezető tanár kiosztott egy lapot mindenki nevével, az eddigi nyelvvizsga pontokkal és hogy ebben a szemeszterben mi lesz a cél. Mivel nekem HSK4 és HSKK közép nyelvvizsgám volt, így a HSK5 nyelvvizsga, valamint a középszintű szóbeli csak magasabb elért ponttal volt a cél. Kettesével beosztottak minket, és minden pár kapott egy tanárt, aki segített nekünk felkészülni a vizsgára. A szobatársam Kaja is féléves ösztöndíjjal van kint, így mi összekerültünk és egy nagyon kedves tanár, Mark segített nekünk, minden héten 2x2 órát készültünk együtt. Számomra a HSK5 eléggé nehéz, óriási nagy lépés a HSK4-hez képest. Még mikor az ELTE-re jártam utolsó évben főleg 5-ös anyagokat oldottunk meg, de rettentő nehezen ment, nem tudtam elképzelni, hogyan fogok tudni tovább lépni a 4-es szintről. Azonban a A3+ csoportban olyan könyvből tanulunk, ami rengeteget segített, sok olyan szót tanultam már meg órán, ami szerepel HSK5 nyelvvizsgában is. Nem volt túl sok időnk felkészülni, konkrétan kb. 1,5 hónap volt rá, és +1600 szót kellett volna tudni. A nyelvvizsga hetén, azért igyekeztem gyakorolni, december 2-án volt a vizsga, de nagyon nehéz volt és nemcsak számomra, szinte mindenki ezt mondta. A legnagyobb probléma, hogy sok a feladat és nagyon kevés rá az idő, nem is lehet végig olvasni a szövegeket, már rögtön a választ kell kikeresni a kérdésekre, mert egyszerűen nincs rá idő. De nagyon jó volt letudni, meglátom, hogy sikerül-e, de egyáltalán nem gond, ha most nem, a tavaszi nyelvvizsgára már otthon alaposabban fel fogok tudni készülni, ha úgy alakul, hiszen itt a nyelvvizsga mellett még az órákra is kellett készülni, így tényleg sok volt egyszerre.

   Igyekeznek egyéb programokat is szervezni a külföldi diákoknak, például egy versmondó versenyre jelentkezhetett minden osztály. A mi osztályunkból végül nem indult senki, de a szobatársamék szerepeltek. Több fordulós volt a verseny, a döntő nyilvános volt, így el tudtunk menni szurkolni. Nemcsak simán elszavalták a verset, hanem vagy valamilyen történettel kötötték össze, vagy voltak, akik énekeltek, voltak akik táncoltak. Minden helyezet egy kupont kapott, amivel az osztály el tud menni egy vacsorára. Mindenki nagyon profin teljesített, még azok is, akik még csak most kezdték el tanulni a nyelvet.

   Év elején hirdették, hogy a külföldi diákoknak van lehetőségük klubokban résztvenni, lehet például focizni, jógázni, tajcsizni, fotózni… Természetesen a fotósklub alap volt, hogy arra mindenképp fogok jelentkezni, valamint szerettem volna még valami sportot választani. Először a jógát választottam, azonban kiderült, hogy rossz időpontot adtak meg és egybe esik a fotósklubbal, így végül arról lemondtam és a tajcsit választottam, gondoltam, ha már itt vagyok kint Kínában ki kell próbálni. Az első tajcsi óra egész jó volt, a tanárunk egy idősebb hölgy volt, aki csak úgy dobálta az orrához a lábát. Már tanultunk egy mozdulatsort is. Azonban a második tajcsi órán rá kellett jönnöm, hogy ez mégsem az én sportom, így végül elég hamar vége lett a tajcsis karrieremnek :D A fotós klubot egy férfi tanár tartja, aki itt tanít az egyetemen. Kínaiul tartja, azonban nagyon egyszerűsítve meséli el a dolgokat, így érthető. Mindig hoz saját fotókat, megmutatja mire érdemes figyelni a kompozícióknál. Kellett vinni saját fotókat is, mindenkinek nagyon tetszettek a fotóim, ami nagyon jól esett. Nagyon szuper dolognak tartom, hogy van lehetőség ilyen délutáni órákra járni, amik kicsit színesebbé teszik a hétköznapokat.

A Donghua Campus a Yanan úton, tulajdonképpen Sanghaj központjában található. Vagy két metróvonallal vagy akár egy buszjárattal is el lehet jutni a Nanjing Road-ra vagy a Bundhoz 30-40 perc alatt, tehát ez sanghaji viszonylatban nagyon jónak számít. Tegnap pont nevettünk Rékával, hogy az lenne a logikus, amikor egy sulit választunk, megnézzük előtte, hol található, mennyire van messze a központtól, stb., hát nekünk ilyen eszünkbe se jutott, de szerencsére mind a ketten jól jártunk, hiszen az ő sulija is a központban van és konkrétan a két suli egymástól, ahova járunk, gyalog 20 perc sétára található.

Már itt az első különbség Magyaroszágtól, hogy Kínában az egyetemek egy nagy campusként helyezkednek el, városok a városokban.Minden megtalálható itt: 3 kollégium épület a nemzetközi diákoknak, 2 menza épület, amelyek 2-3 emeletesek, campus klinika, szupermarket, stadion-konditerem, könyvtár, hotel, tanítási épületek, külön kollégiumok a kínai diákoknak, posta, kávézó, egyszóval minden szolgáltatás megtalálható, amire igény lehet. Mivel ez egy divat iskola is, kialakítottak egy textilmúzeumot és egy fotóstúdiót is.  Olyan nagy a campus, hogy sokan a campuson belül is biciklivel közlekednek, hogy gyorsabban eljussanak egyik helyről a másikra.

                                                           A campus alatt még egy út is van :D 

 Én a  2. kollégiumi épületben lakom a harmadik emeleten, ez az épület 6 emeletes. (Az 1. kollégium az egyik legmagasabb épület a campuson, 15 emeletes.) Minden diák a tanév elején kapott egy diákkártyát, ami azon kívül, hogy igazolni tudja, hogy diákok vagyunk, még sok más célt is szolgál. Például a kollégium épületébe elektromos kapun tudunk bejönni, amelynél a kártyánkat kell lehúzni, s amint lehúzzuk, bent a portás nénik és bácsik a számítógépen látják az összes infót rólunk. A kártyával tudunk bejönni a szobánkba is, valamint, ha meleg vízzel szeretnénk zuhanyozni, akkor is ezt a kártyát kell használnunk. Igen, jól olvassátok, a kártyánkra pénzt kell tölteni az irodában, zuhanyzáskor van egy kis doboz, amibe ha belerakjuk a kártyát, kimutatja, mennyi pénz van rajta és van meleg vizünk. Azonban az az érzés, amikor zuhanyzás közben látod, hogy fogy a pénzed….hahaha.... igen érdekes volt :D ( szeptember közepén valami történt a mi zuhanyunkkal és automatikusan lett pénz a ,,dobozban” így már egy jó ideje nem kell a kártyánkat használnunk, de psszt….! :))

Egy kétágyas szobában lakom, a felszerelés: két íróasztal+szék, két ágy, két szekrény, egy hűtő, egy tv, egy légkondi és a fürdőszoba. A felszerelése egész jó a szobának, igaz, hogy egy két bútor már kicsit a végét járja: pl. a székemnek szerintem már nem sok kell és a háttámlájából már semmi nem lesz. Egy rossz dolog volt, a falak nagyon koszosak voltak és ettől az egész szoba hangulata kicsit siralmas volt. Azonban megbeszéltük a szobatársammal, hogy majd kifestjük, hogy jobb legyen. Végül ezt nem engedték meg nekünk, de mondták, hogy fotózzuk le a falakat és vigyük be az irodába, mutassuk meg. Ezt meg is tettük és következő héten már jött egy festő. Igaz, hogy eléggé kellett győzködnöm, hogy ne csak egy részt csináljon meg, hanem ha már itt van az összes csúnya részt, végül beadta a derekát és mindent lefestett (bár így igazából mi is meg tudtuk volna csinálni:D), a lényeg az, hogy máris jobb lett a szoba hangulata. A kollégiumban vannak tanulószobák, valamint minden szinten van egy konyha-mosoda. Ha mosni szeretnénk, két választásunk van: vagy aprópénzzel fizetünk 4 yuant (160 Ft)  és azzal mosunk, vagy van egy modernebb mosógép, ahol csak be kell szkennelni egy qr-kódot, ki kell választani, melyik programmal szeretnénk mosni, kifizetjük és el is indul a mosás. A folyosón van hely szárítani, azonban most már estére lehűl a levegő és kint lehetetlenség megszárítani a ruhákat, így mostanában már bent a szobában szárítjuk. Az a szerencse, hogy nem olyan picike a szoba, ezért így, hogy bent van a szárító, még így is elférünk. 

A legszebb dolog, hogy a hét elején elkezdték felszedni a folyosón a csempéket, majd már az egész szinten megcsinálták, valamint a liftnél is a falakat elkezdték újítani… igen, ezt most így november közepén.Konkrétan a cementben meg bokáig érő porban mászkálunk.  Egyik reggel ki akartam menni a konyhába meleg vízért és egy homokbuckán kellett keresztül mennem. Majd tegnap kaptunk egy lapot, hogy a következő szemeszterben, akik itt maradna,k nem tudnak a szobában maradni, mert tervezik, hogy ezeket is felújítják, így november végéig van idejük az irodában jelentkezni, hogy más szobát kapjanak. Engem ez már nem érint, hiszen akkor már megyek haza, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy fogják ezt megoldani. A koliban nincsen megszabva, meddig lehet kint lenni, nem nézik, hogy hánykor érünk vissza. Vendéget is lehet fogadni, azonban csak este 11-ig, utána el kell mennie. Réka párszor átjön hozzám, olyankor le kell adnia a diákkártyáját és kap egy donghua-s vendégkártyát, tehát így látják, hogy ha valaki itt maradna éjszakára is. 

Mint már említettem, két menzaépület is van a campuson. Ha ott szeretnénk enni, kellett vennünk egy kártyát, amire tudunk pénzt rakni és azzal tudunk fizetni, amikor veszünk valamit. Az árak átlagosan 400-700Ftt között vannak. Van pár nyugati kaja is, de főleg kínai. Azonban  mindig lehet találni valamit. Nemrég nyílt egy jiaozis (húsos táskás) rész, ahol már 500 Ft-ért lehet venni 20 db-ot és elég finomak.  A kártyát készpénzzel tudjuk feltölteni napközben egy ablaknál, azonban elég sokszor jártam már úgy, hogy jött a hétvége vagy szünet volt, és nem tudtam pénzt tenni a kártyámra. Van egy automata, ahol meg akartam próbálni, vajon ott nem tudnám-e feltölteni,de sajnos, nem ment. Azonban egy kínai lány, aki próbált nekem segíteni, annyira aranyos volt, hogy odaadta nekem a kártyáját, hogy vegyek valamit, én pedig Wechat-en (erről is fogok majd nektek mesélni) átküldtem neki az összeget. 

Szeptemberben és októberben gyakran mentünk le esténként egy kis parkos részre itt a campuson, azonban mindig annyi szúnyog volt, hogy teljesen szétcsíptek minket. Majd felfedeztük a stadiont és az lett a kedvenc helyünk. Ez egy óriási nagy focipálya, körülötte futópályával. Minden este nagyon sokan sportolnak és nem csak a diákok, hanem a környéken élők is eljárnak oda. A legtöbb kínai azonban nem fut, hanem sétál körbe-körbe, sőt azon sem kell meglepődni, ha valaki hátrafelé sétál (igen, ilyen is van). Számukra ez a sportolás, és meg van rá az orvosi magyarázat, miért is jobb hátrafelé haladni. Mi gyakran mentünk a pályára, kifeküdtünk a fűre zenét hallgattunk és beszélgettünk. Annyira imádtam azokat az estéket, de sajnos már egy jó ideje elég hűvös van, így ezt már egy ideje nem tudjuk csinálni. Vannak még kosárlabda- és teniszpályák, a kínaiak nagyon szeretik ezt a két sportot is, valamint pingpongterem és tollaslabdás terem is. 

A campuson található egy nagy posta is. Itt Kínában elég sok applikáció van, ahonnan mindenféle dolgot lehet rendelni, az egyik ilyen a TaoBao. Ezt úgy képzeljétek el, mint az otthon használt AliExpressz vagy Ebay, de ez a TaoBao Kínán belül van, 3 napos szállítási idővel. Sok ember pénzfogyásának fő okozója:D hiszen lehet olcsó dolgokat venni és elég kényelmes, hogy szinte csak egy kattintás és már meg is van. Na, például ezek a csomagok is ideérkeznek. Vannak elektromos tárolók, amelyekbe belerakják a csomagot, s mikor megérkezik, kapunk egy üzenetet, hogy hányas számú soron, hányas szekrényben találjuk meg a csomagunkat. Kapunk egy számot is, amit be kell ott ütnünk és kinyílik a szekrény. Ennyi az egész. Ha pedig nem megfelelő a termék, mert pl. nem tetszik vagy nem jó a méret, ezért vissza akarjuk küldeni vagy kicserélni,  7 napon belül megtehetjük és ugyanitt a campus postán vissza is tudjuk küldeni. Én próbálom azért nem elkölteni a pénzemet felesleges dolgokra a TaoBaon, de például már én is vettem ott egy sálat és a 1,5 kg-os  reggeli zabpelyhemet. 

   Augusztus 31., utolsó nap Nyíregyházán. Nyár végén mindig jó otthon lenni, hiszen a VIDOR Fesztivál alatt pezseg a város, évről-évre egyre jobb koncertek és előadások vannak, így idén is szerettem volna megnézni párat. Nem is alakulhatott volna jobban, hiszen pénteken pont egy Caramel koncert volt (ő a kedvenc magyar férfi énekesem), így nem volt kérdéses, hogy azon még ott szeretnék lenni. A barátaim is eljöttek velem, így együtt “tomboltunk”, majd még utána egy kicsit együtt tudtunk lenni.

   Szombaton délelőtt a bőrönd lezárásakor rájöttünk, hogy nem a legjobban csináltuk, hiszen alig bírjuk összezárni, valamint már bőven túlsúlyban van. Annyi mindent bevásároltam, mintha itt kint semmit sem lehetne kapni. Majd rájöttem, hogy ennek így semmi értelme nincs, így a fele pipere cuccot otthon hagytam és persze próbáltam a ruháim között is szelektálni, azonban nem volt olyan egyszerű. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy persze egy kis finomság is készült nekem az első napokra, ezúton is köszönöm nagyimnak és Briginek, hogy az első napokban volt mit ennem :D. Persze a feszültség közepette már ott tartottunk, hogy még gyorsan venni kell egy bőröndöt, ez így nem jó, nagy és nehéz is, el se fogom bírni és össze se tudjuk zárni. Persze végül megoldottuk, mint eddig is mindent. Délutánra felértünk Pestre, Marci is fent volt. így az estét együtt töltöttük, elmentünk vacsizni. Imádom a családomban, hogy úgy volt kezelve minden, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne, hogy én másnap elindulok Kínába. Tudom, hogy aggódtak értem, de soha nem adták tudtomra, bíztattak, hogy minden jó lesz és életem legnagyobb lehetősége és kalandja áll előttem. És elérkezett a nap… vasárnap 13:00-ra jött értünk a tranfszer. A repülő 16:00-kor indult, így nyugodtan kiértünk. Félve feladtuk a bőröndömet (hál’istennek nem volt túlsúlyban!!!), majd még volt egy kis idő, hogy elinduljak a biztonsági ellenőrzéshez. Anyáékon kívül még a kis fogadott nővérkém Szilvi is kijött elköszönni. Útravalónak kaptam tőle egy naplót, amiben leírhatom az élményeimet, gondolataimat. Az elköszönés nem volt könnyű, alapból olyan vagyok, ha már meghallok egy szép zenét vagy eszembe jut egy szép emlék már el tudom magamat sírni… gondolhatjátok, hogy akkor most mi volt… :D Azonban, amikor már elköszöntem tőlük teljesen megnyugodtam, tudtam és reméltem, hogy minden rendben lesz. Még a sorban állás közben hátra-hátra pillantgattam, hogy kiintsek nekik, majd mikor áthaladtam az ellenőrzésen és összeszedtem a cuccomat még egy utolsót intettem, majd neki indultam a nagy világnak. A repülő út teljesen jó volt, egész kellemesen eltelt (én sem gondoltam volna). Dubajban szálltam át, ahol 3 óra volt az átszállásra, azonban az a reptér óriási. Az első utam a Mac bolthoz vezetett, hogy megvegyem az egyik kedvenc rúzsomat, mert már az előző nagyon kifogyóban volt :D és utána indultam tovább, hogy megkeressem a másik kaput. Annyit kellett menni, hogy el is fáradtam és éhes is voltam így egy kávézóban ettem egy croassiont. Dóritól és Bencétől még az indulásom előtt kaptam egy levelet, amit csak a repülőgépen nyithattam ki. Azonban annyira pörögtek a dolgok, hogy a repülőn teljesen elfelejtettem, ezért ott a kávézóban olvastam el. Kicsit féltem tőle, hogy na majd megint jól megsiratnak, de magamon is meglepődtem, mert csak kacagni tudtam a kis cuki soraikon, amiket írtak nekem (L). Nagyjából 45 percet ültem, utána máris indulnom kellett, mert már kezdődött a beszállás. A Dubaj-Sanghaj 8 órás repülő úton nem azt éreztem, hogy úristen még 4 óra van hátra, hanem úristen már csak 4 óra van hátra és megérkezem! Emlékszem a pillanatra, amikor a tv-n megláttam, hogy már Kínában vagyunk, kinéztem az ablakon és először pillantottam meg az országot… felfoghatatlan volt…

   Szeptember 3., 14:00 óra körül érkeztem meg. A belépés Kínába elég szigorú. Nekem elég hosszúra sikeredett a bejutás, körübelül másfél- két óra volt. Majd jött az újabb kihívás, a 32 kg-os bőröndöt leszedni a szalagról. A 17 órás út után, úgy lerántottam, hogy még én is meglepődtem :D Az már egy másik dolog, hogy azért 32 kg-ot plusz még 8kg-ot nem a legegyszerűbb egyszerre tolni-húzni, de csak megoldottam… :D Az időjárás aznap nagyon párás és meleg volt, mikor kiléptem a reptérről nem kaptam levegőt, nem volt egy kellemes érzés :D Még mielőtt kiindultam Kínába, Marcinak az egyik kollégájának vannak itt kint ismerősei és megszervezte nekem, hogy mikor megérkezem várni fognak a reptéren. Így nagyon kényelmesen és gyorsabban be tudtam jutni a kollégiumhoz. Olyan gyönyörű naplemente volt az nap, az meg már csak hab volt a tortán, amikor először megpillantottam az első felhőkarcolókat. Nem fogtam fel, hogy megérkeztem.

   Mielőtt még kijöttem volna, e-mailben leveleztem az egyetemen ösztöndíjakért felelős hölggyel, hogy ha megérkezem 3-án este el tudom-e foglalni a szállást. Írta, hogy persze, melyik épületbe menjek majd. Mikor megérkeztem máris páran segítettek melyik épületbe menjek, azonban mivel este érkeztem még nem tudtak nekem kolikártyát adni, csak elirányítottak a 2. épülethez. Szerencsém volt, mert egy srác nagyon segítőkész volt, hozta a 40 kg-os cuccomat és segített megtalálni a kolit. A portások nagyon kis cukik voltak, rögtön jöttek és kinyitották a szobámat. Akkor még csak egyedül voltam.  Az első benyomásom: reméltem, hogy csak azt az egy estét töltöm ebben a szobában. A falak nem voltak a legtisztábbak, elég furi hangulata volt, gondoltam ez biztos csak egy pótszoba, mivel most este érkeztem meg... Ahogy megérkeztem rögtön írtam a Donghua kórusából a lánynak Skye-nak, aki ugyan ezen a campuson van, hogy megérkeztem és nincs-e kedve elmenni vacsorázni. Ráért, így az első estémet nem egyedül, hanem Skye-al töltöttem egy OLASZ étteremben…. hahaha tudom, hogy ez most viccesen hangzik, de itt a suli mellett van egy olasz étterem és mivel még nem nagyon akartam elkezdeni az ételek kipróbálgatását, hanem csak enni akartam egy jót, így végül egy jó kis pesto-s tészta volt az első vacsorám Sanghajban :D

   Másnap az első utam az irodába vezetett, hogy megkapjam a diákkártyámat, amivel be tudok jönni a koliba. Ekkor kiderült számomra, hogy a szoba, amit kaptam az lesz a kis végleges helyem. Még nem az én hivatalos beiratkozási napom volt, de így is már kitelepedett pár cég.  Vettem egy kínai sim- kártyát, amin havi 20gb! internet van és még pár ingyen hívást és üzenetet is magába foglal, valamint az internethez a routert is meg tudtam venni. Amikor végeztem mindennel és visszamentem a szobámba, már megérkezett a lakótársam, egy lengyel lány, Kaja. Nagyon szimpatikus volt már az első perctől. Ők hárman jöttek ide együtt lengyelek, így igazából már a második naptól kezdve volt egy kis társaságom. Szerencsére nem “otthon ülő” típusok, így este el is indultunk a központban. Ők már korábban voltak kint Kínában egy félévet, csak akkor egy másik városban, de Sanghajba elutaztak pár napra, így nagyjából tudták már, mi merre van. Egyszerűen csak kapkodtam a fejemet és tudom, hogy ezt más sokadjára írom le, de egyszerűen nem tudtam fel fogni hol vagyok. Egyik legnagyobb élmény, mikor a Bundra értünk és megláttam a túloldalt a tornyokkal… annyit gondoltam erre a helyre és most itt vagyok… a saját szememmel látom.

   Réka szeptember 5-én a szülinapján érkezett meg. Már nagyon vártam, hogy ideérjen és ő is láthassa a saját szemével ezt a csodavilágot. El is terveztem, hogy miután elfoglalja a koliszobáját mindenképpen megmutatom neki a Bundot. Este értünk megint oda, így ismét kivilágítva vett le minket a lábunkról. Csak ültünk és néztük és nem fogtuk fel… egymást kérdezgettük, hogy vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy felfogjuk, hol vagyunk? Hát szerintem nekem olyan 2 hét volt… Az este után Rékánál aludtam, mert még nem érkezett meg a szobatársa, másnap meg beiratkozás volt mind a kettőnknek, délelőtt Rékának, délután nekem, így megbeszéltük, hogy elkísérjük egymást. Aznap este volt az első hivatalos kínai vacsink, amikor is pálcikával ettünk (előtte azért egy youtube tutorial videót megnéztünk, hogy okosabbak legyünk, sajnos nekem még mindig gyakorolnom kell:D:D). A jó kínai vacsi közben pedig a kedvencünket Jóbarátokat néztünk… tökéletes welcome este volt :).  Az első két napban nem éreztem a jetlaget, de aznap este nagyon, kb. 5-kor tudtam elaludni és 8-kor kelnünk kellett a beiratkozás miatt, de ez segített abban, hogy később már nem volt gondom vele… :D

Csak találgattam, hogy vajon milyen lehet ez a város, de szerelem volt első látásra és alig vártam, hogy milyen élményekben lesz részünk a következő hónapokban. :)

A következő bejegyzésekben tematikusan fogok mesélni nektek a campusról, suliról-órákról, a koliról, és magáról Sanghajról: az emberekről, a közlekedésről, az ételekről, a bulikról, utazásokról, egyszóval mindenről. Igyekszem majd sok képet és videót is mutatni! :)

   2017 nyár végén kitaláltam, hogy megpályázom a Konfuciusz Intézmény ösztöndíját a tavaszi félévre, vagyis olyan 4-5 hónapot lennék kint. Úgy gondoltam, hogy az az egy év sok lett volna elsőre, lehet, inkább ezzel az ösztöndíjjal kellene kimennem: megnézem, egyáltalán tetszik-e a kinti élet, ha igen, az szuper és visszamegyek később hosszabb időre, ha meg nem, akkor még ez a 4-5 hónap éppen annyi idő, amit ki lehet még bírni. A Konfuciusz ösztöndíjnak a jelentkezési folyamata teljesen más, mint az előző ösztöndíjnál. Itt egy online felületre kell feltölteni az adatokat, a tanulmányi és a nyelvvizsgapapírokat, a tanári ajánlást, valamint egy motivációs levelet is kellett írni. (Ezek az előzőnél és mind kellettek.)

   Akkor úgy terveztem, hogy Pekingbe megyek ki. Ki is néztem a Tsinghua Egyetemet, azonban valamiért a telefonszámomat sosem fogadta el az oldal bármilyen formátumban írtam. Megkérdeztem az ismerőseimet, felhívtam a Konfuciusz Intézetet is, még egy vezetővel is váltottam levelet, de mindenkitől ugyanazt a választ kaptam, próbáljam meg úgy, ahogy meg van adva ( úgy próbáltam többször is), ha nem jó, nem tudják mi lehet a baj... Na, most ott voltam, hogy mennék Kínába, erre megint nem tudok. (Utólag derült ki a számomra, ha csinálok egy új fiókot, sikerült volna..., de akkor ez eszembe se jutott.) Megint hagytam ezt az egészet... már úgy voltam vele, hogyha mennem kell, akkor egyszer úgyis kijutok.. majd meglátjuk...

   Tél vége, tavasz eleje volt, amikor megbeszéltük Rékával, hogy próbáljuk meg megint, adjuk be a Konfuciusz fél éves ösztöndíjára a pályázatunkat. Réka még mindig Sanghajba szeretett volna menni, én meg már akkor úgy voltam vele, hogy nekem mindegy hova, csak menjünk. Senkinek nem mondtam el, hogy jelentkeztem. Csak anyáék, a tesóm és Réka tudta. Nem akartam, hogy megint az legyen, mint a múltkor, hogy már mindenki arról beszélt, mi lesz velem Kínában, erre ki se jutottam. Megint végig csináltuk a szokásos procedúrát, hallgatói jogviszony kikérése a To-ról, ajánló levél kérés, hál’ istennek, orvosi vizsgálat most nem kellett a jelentkezéshez. Ennél az ösztöndíjnál két egyetemet lehet megjelölni, hova szeretnénk menni. Biztosra szerettünk volna menni, hogy ha nem is egy egyetemre, de azért egy városba kerüljünk, ezért mind a két helyen egy-egy sanghaji egyetemet jelöltünk meg. Réka még mindig a Donghua Egyetemet mondta, én meg a Jiaotong Egyetemet. A Jiaotong Egyetemről hallottam jókat (a Fudán a leghíresebb egyetem és eléggé tartottam attól, hogy megint nem kerülnénk be, mert túl sokan jelentkeznek...) végül így első helyen a Jiatong Egyetemet jelöltük meg, második helyen a Donghuát. Leadtuk a jelentkezést és ismét jött a várakozás. Az pozitívum ebben az ösztöndíjban, hogy mivel online kell jelentkezni, végig lehet követni, hogy áll a jelentkezésed. 5 lépésből áll, az 5. már az, hogy elfogadták és megkaptuk az ösztöndíjat. Miután leadtuk a jelentkezést, az volt a hármas szint és azt vártuk, hogy ha az egyetem elfogadja, akkor tovább lép a negyedikre. Két nap sem telt el, miután leadtam a jelentkezésemet, már kaptam az üzenetet: mivel a nyelvvizsgám lejárt, elutasítják a jelentkezésemet... nem hittem el, hogy megint ilyen történik. Azt tudni kell, hogy a kínai nyelvvizsgánál legtöbbször két éves érvényességet veszik figyelembe. Magyarországon, amikor én vizsgáztam, decemberben és márciusban lehetett letenni a vizsgát. Én 2016 márciusában tettem le, ezért úgy gondoltam, hogy ez benne van még a 2 évben, mivel most 2018 tavaszán adtam be a jelentkezésemet. Hívtam a Konfuciusz Intézetet, nem lehet-e valamit csinálni, írtam az egyik tanárnőmnek is, hátha tud valamit, azonban nem tudtak segíteni. Most már tényleg ki szerettem volna menni és megint nem tudok. Kicsit akkor még reménykedtem, hátha sikerül valamit megérdeklődni ezzel kapcsolatban. Akkor még nem tudtam, mi történt, de két nap múlva jött az üzenet: minden anyag megfelelt, a jelentkezése a 4. szintre lépett. Nem értettem, most ez, hogy van, de nagyon nagyon örültem neki. Végre megint megvolt az esély, hogy kijussak. Érdekes volt, mert nagyon sok emberrel történt az, hogy már a 4. szinten volt a jelentkezésük és visszarakták őket alsóbb szintre nyár elején, úgy hogy a végleges döntés július elejére volt várható.

   Július harmadikán apával éppen ebédeltünk a városban, amikor emailt kaptam az ösztöndíjról - annyira izgultam, hogy fel sem fogtam, mit írnak benne, nem is értettem, csak annyi volt meg, hogy sikerült, megkaptam az ösztöndíjat. Közben már hívott Réka is, hogy naaa sikerült??? Őt felvették a Jiaotongra. Mondtam neki, hogy visszahívom, mert el se olvastam rendesen az emailt. És akkor látom, hogy engem is felvettek - csak engem a Donghuára. És itt megvilágosodtam..., amikor elutasították, akkor csak a Jiaotong Egyetem utasította el, számukra fontos volt nagyon ez a két éves nyelvvizsga, azonban a Donghua így is várt engem. A sors fintora, hogy tavaly tőlük kaptam nemleges választ, most meg nekik köszönhetem, hogy kimehetek Sanghajba tanulni. Attól, hogy nem egy egyetemre kerültünk Rékával, egyáltalán nem estem kétségbe, sőt mikor megnéztük a térképen, hogy kb. 5-6 metrómegálló ( igaz, hogy 40 percet írt) a két egyetem egymástól tudtuk, hogy ez így teljesen jó lesz.Igazából ugyanolyan lesz, mint a 2017/2018-as tanévben Pesten, hiszen már akkor sem egy egyetemre jártunk. A legjobban alakult. Rögtön hívtam anyát, aki akkor éppen nagyival volt, hogy sikerült. És attól a naptól kezdve én már csak Sanghaj Sára voltam a számára :D, naponta 10x biztos, hogy hallottam tőle. Majd a tesómat és utána eljött az idő, hogy a többi családtag és a barátok is meg tudják, hogy sikerült, természetesen mindenki nagyon örült:)

   Egy kicsi probléma volt, hogy a Corvinust hogy folytatom. Imádom, hogy soha nem tudnak a kérdéseimre értelmes választ adni, kiderült, hogy ha az őszi félévben passzív leszek, a nyári gyakorlatomat nem tudják elfogadni... és még más problémák is voltak. Végül úgy láttam a legegyszerűbbnek, ha egész évre passzív leszek, és majd szeptembertől elkezdem a harmadik évet. Így legalább kint nem kell majd azon izgulnom, hogy időt kell szakítanom, hogy tanuljak a tárgyakra és időben hazaérjek, hogy le tudjak vizsgázni...   Ennél a jelentkezésnél már egyáltalán nem paráztam, hogy mi lesz velem kint, mit fogok enni, stb... a nyaramat is szépen betábláztam, gyakornokként dolgoztam, egy hetet voltam a Sziget fesztiválon és még utána a Cantemus Fesztiválon is segítettem kóruskísérőként.

   Ha már a fesztiválnál tartunk... már hónapokkal ezelőtt mondtam, hogy ha jön kínai kórus, nagyon szívesen leszek a kóruskísérőjük. Mondták, hogy végül két kórus jön, így az egyiknek lehetek. Nem tudtam semmit róluk sokáig, nem tudtam, honnan jönnek. Júliusban, amikor már tudtam, hogy megyek Sanghajba, gondoltam megnézem a fesztivál oldalát, hogy honnan jön a két kínai kórus. ( Legbelül azt reméltem, hogy milyen jó lenne, ha Sanghajból jönnének, de erre kb. 5% esélyt adtam.) Nézem a listát és megakadt a szemem egy neven: Dongha kórus. Mondom nem hiszem el, Donghua?? Ja nem, Dongha. Akkor hirtelen rá sem kapcsoltam, hogy elolvassam a történetüket, hanem a googleban keresgélni kezdtem, hogy van ilyen, hogy Dongha? Persze, nem találtam semmit, majd rájöttem, hogy a hosszabb leírásban úgyis ott lesz, hogy honnan jönnek.. és ott volt a Donghua Egyetem kórusa Sanghajból ( a Dongha elírás volt). Egyszerűen nem hittem el. Erre mennyi esély volt, hogy végül oda vesznek fel és, hogy onnan jön Nyíregyházára egy kórus??? Na hát ez a sors... de tényleg... Innentől kezdve még izgatottabb voltam, hogy egy olyan kórusnak leszek a kísérője, akikkel utána majd Sanghajban találkozhatok..:) 

   Nagyon aranyos volt mindenki a kórusból. A Donghua-nak két campusa van. Az egyik a belvárosban- Yanan Campus ( én is ezen vagyok) , a másik- Songjiang Campus pedig messzebb, egy órás buszútra. A kórus hivatalosan a Songjiangon van. Ott próbálnak és a legtöbb diák is azon a campuson van, de páran a Yanan-on is vannak, akik mindig a sulibusszal mennek el a kórus próbára. Az egyik lánnyal már a fesztiválon megbeszéltem, hogy ő a Yanan-on van, tudunk majd találkozni és segít majd mindenben... na azért így elindulni egy teljesen más országba.. elég jó dolog. A kórus augusztus 21-én reggel visszaindult Sanghajba, az én gépem pedig szeptember 2-án indult, tehát konkrétan másfél hetem volt az utazásig. 

   Így, hogy ilyen sűrű lett a nyár, nem csak nekem, hanem anyáéknak is, a legjobban alakult, hiszen időnk se lett volna azon idegeskedni, hogy mi hogyan lesz. Csak sodródtunk szeptember 2-ig. Persze, előtte sok elintéznivaló volt még. Oltások beadása, biztosításkötés, albérletből hazaköltözés, használati dolgok vásárlása. Kedvencem volt, hogy bárhova mentünk, nem is ismertem pl: az eladót, de már mondta nekem, hogy jaj, hallom hova mész jó utat.. már az egész város tudta... :D

   A repülőre egy 8 kg-os kézi poggyászt és egy 30 kg-os feladott poggyászt vihettem. Kölcsönkaptam egy óriási piros bőröndöt és igazából anyára bíztam főleg a pakolás részét, hiszen mivel már a fél világot bejárta, neki ez már csukott szemmel is megy... bár lehet nem csütörtökön kellett volna elkezdeni pakolnunk (én nem siettettem). Végül szeptember 1-jén, szombaton indultunk fel Pestre, hogy vasárnap útra keljek Kínába....

 Folytatás következik...:) 

   2016 szeptemberében elkezdtem tanulni a Corvinuson is. Ott első éves kereskedelem és marketing szakos voltam, az ELTE-n pedig harmadéves, végzős. Nem fogok hazudni, életem egyik legnehezebb és legfárasztóbb tanéve volt. A reggeleket az ELTE-n kezdtem, az estéket a Corvinuson vagy valamilyen felkészítőjén fejeztem be. Már októberben elkezdtem a szakdolgozatomhoz az anyaggyűjtést, de azt nagyon élveztem. A dolgozatom a Nyíregyházán élő kínaiakról szólt. Egy kínai ismerősöm segítségével – aki már akkor évek óta ott élt és így magyarul is jól beszél – elmentem a piacra és interjúkat készítettem velük: miért jöttek ide, hogy érzik magukat itt. Felvettem a kapcsolatot egy óvodával is, ahol az óvoda vezetője mesélt nekem a kínai gyermekek beintegrálásáról. A konzulensemnek és opponensemnek is nagyon tetszett a dolgozatom， ami nagyon jól esett, mivel sok időt fektettem bele... 

  Eközben eldőlt, hogy februárban beadjuk Kínába az ösztöndíjat egy tanévre, megpályázzuk a Chinese Goverment Scholarship-et. Tartottam a kapcsolatot abban az évben pár csoporttársammal, akik akkor mentek ki tanulni és imádták, így elkezdett már komolyabban érdekelni, hogy vajon milyen lehet odakint. Rékával – akiről már a korábbi részben is meséltem – elkezdtünk nagyon készülni. Egy barátja ajánlása alapján a sanghaji Donghua Egyetemre adtuk be a pályázatot. Mindig erről beszéltünk, már mindenki tudta, hogy készülünk. Próbáltam nem foglalkozni vele, azonban abban az időben nemcsak a suli miatt stresszeltem, hanem az a tudat is – hogy én lehet már jövő ilyenkor Kínában leszek – egy külön stresszforrás volt, mindamellett, hogy közben igen is vágytam ki és szerettem volna látni Kínát. Emlékszem, karácsonykor ott ültem a családdal az ünnepi vacsoránál és a sírás kerülgetett, hogy jövőre lehet, hogy nem tudom velük ünnepelni. 

   Az ösztöndíjhoz rengeteg papírra volt szükség, rohangáltunk a suliban a tanulmányi osztályra, útlevelet csináltattunk, külön orvosi vizsgálaton kellett megjelennünk, például: tüdőszűrésen, aids-vizsgálaton, teljes állapotfelmérésen. Brüsszelbe kellett postán kiküldenünk az iratokat. Összeszedtünk minden dokumentumot, majd expressz küldeménnyel feladtuk, amikor rájöttünk, hogy mindenből két másolat kellett volna, ezért még egyszer feladtuk... semmi üzenetet, semmi füstjelet nem kaptunk, hogy egyáltalán megérkezett- e csomag, megkapták-e a jelentkezésünket. Réka az egyik ismerősét megkérte, aki akkoriban pont Brüsszelben járt, hogy menjen el személyesen és kérdezzen rá. Azt a választ kapta, hogy minden okés, ott vannak a papírjaink.Így nem volt más, csak a várakozás: annyit tudtunk, hogy július közepén fog kiderülni az eredmény (ekkor április volt...)

   Amennyire hiányoltam a kihívásokat, egyszerre rengeteg lett így, hogy két egyetemet csináltam. Párszor el is jött a végpont, hogy fogok én levizsgázni pénzügyből, statisztikából...? Közben meg már az ELTE-n is el kellene kezdeni tanulni a záróvizsgára. A legjobb az volt, hogy mikor ez a pár kiakadásom volt, anya rögtön azt mondta, hagyjam ott, még mindig itt cseng a fülemben, amikor a jó kis pénzügy zh-m után sírva felhívtam, hogy nem fogom tudni megcsinálni, ő meg rögtön rávágta, hogy hát akkor hagyd ott. Tudom, hogy csak azt akarta, hogy jobb legyen és ne legyen ennyire stresszes, de ezzel a mondatával nem segített.

   Végül sikerült minden vizsgám az ELTE-n és a Corvinuson is, kezdhettem felkészülni a záróvizsgára. Életem legnagyobb szenvedése volt arra tanulni... mint már korábban említettem, a kínai nyelvet szerettem, de a többi tárgy már nem állt közel hozzám, na és két szóbeli vizsga is egy ilyen jó kis tárgyból volt: filozófia és eszmetörténet. Ezenkívül még töri (de azt szerettem) és maga a nyelv. Borzalmasan nehezen tudtam magamat rávenni, semmi nem maradt meg a fejemben, már csak úgy voltam vele, hogy legyen vége, mindegy, hogy sikerül.

   Természetesen miért is lett volna olyan egyszerű minden, a testvérem, Marci diplomaosztója pont azon a napon volt, amikor az én záróvizsgám. Én lazán mondtam, hogy elmegyek 11 órára a diplomaosztóra, aztán majd átmegyek az ELTE-re záróvizsgázni. Nincsen távol egymástól a két suli, és a záróvizsgánk is elég sok időt vett igénybe, így az egyik tanárnő is mondta, hogy ráérek átmenni később is, mert úgyis teremről teremre kell menniük a diákoknak. Ez mind szép és jó lett volna, azonban alapból is izgultam és közben kaptam az üzenetet, hogy nagyon haladnak, mennem kellene... Persze, megvártam még, hogy befejeződjön a diplomaosztó, de ekkor jött el a tényleges végpont, a stresszes tanévem eredménye: folyamatosan csak sírni tudtam. Gyönyörű kisírt szemmel odaálltam a kis családi fotóra és rögtön rohantam át a záróvizsgára. Persze, amúgy még csomó idő volt, egyáltalán nem kellett volna sietnem... na egy ilyen lelkiállapotban tényleg csak arra mentem, hogy legyek túl rajta és legyen vége... és hál' istennek vége lett, az egyik legnagyobb megkönnyebbülés volt.

   A nyaramat úgy terveztem, hogy sokat leszek a családdal, a Sziget Fesztivált is lehet kihagyom ( ez nálam nagy szó volt), hiszen ha megyek Kínába, akkor azt a pénzt inkább már az útba tenném bele.
2017. július 17. hétfő: A diplomaosztónk napja. Mindkettőnk családja elutazott Pestre a diplomaosztóra, így Rékával kitaláltuk, hogy ünnepeljünk közösen, ezért együtt elmentünk a Vintage Gardenbe. Nagyon jó kis délután volt, persze a legfőbb téma Kína volt. Milyen jó lesz, ha megyünk...., majd a szülők kijönnek látogatóba, stb... 
Aztán másnap jött a hír... kirakták a listát a honlapra és a mi nevünk nem volt rajta. Minden ismerősünk, aki jelentkezett, rajta volt, csak mi ketten nem... egyszerűen nem értettük, mi történt. Lehet, mégsem kapták meg a jelentkezésünket? Pár nap múlva felhívtuk őket és elvileg túl sokan jelentkeztek abban az évben, nagy volt a verseny a helyekért...
Nagyon fura érzések kavarodtak bennem. Ezt még senkinek nem mondtam, de valahogy éreztem, hogy én nem fogom megkapni (utólag inkább már azt mondanám, hogy éreztem és legbelül tudtam, csak nem mertem bevallani saját magamnak sem, nagyon nem álltam még készen rá), de úgy gondoltam, Réka meg fogja kapni. Végül egyikőnk se kapta meg. Szerintem sírtam 10 percet és utána továbbléptem, hiszen így is volt tervem: a Corvinust tudom folytatni és a szokásos fotózás mindig is ott van és akár kínaiak magyarra tanítása is lehetne egy opció. Nem esett jól a hír, de nem estem kétségbe. 
Vallom, hogy minden okkal történik. Annak az egy év stressznek, úgy tűnik, hogy egy negatív lezárása lett. Akkor ezt még nem gondoltam volna, de jobban nem is alakulhatott volna...:)

                                           Az első évünk után                  Az utolsó évünk után a Vintage Gardenben

 Folytatás következik...

 Ui.: Valamelyik nap már itt Sanghajban beszélgettünk arról az időszakról Rékával és kiderült, hogy akkoriban ő is ugyanígy érezte, de ő se mondta nekem, és én sem mondtam neki. Stressz volt rágondolni és belegondolni, hogy kijövünk... még jó, hogy ez az érzés elmúlt...:)